Az elveszett keringő

Május vége felé az idő melegre fordult. A város többi részén kánikula izzasztotta az embereket, ám a hangszerbolt előtti szűk utcát olyan kevés napfény érte, hogy a legnagyobb melegben is megmaradt hűs sikátornak. Felüdülés volt belépni a kinti forróságból a szorosan összekapaszkodó házak árnyékába.

A sötét kapualjaknak a legforróbb órákban is maradt annyi enyhítő tartaléka, hogy kellemes érzéssel töltse el a naptól felhevült járókelőt. A vastag tölgyfaajtók mögött húzódó folyosók, melyek a bérházak visszhangos udvaraiba vezettek, afféle természetes hűtőszekrényként viselkedtek, és sok helyen ezekről a folyosókról lehetett lejutni a mélyen a föld alatt burjánzó pincék labirintusába. Minél melegebb volt odakint, annál erősebben áradt az alagsorban tanyázó hűvös, ami dohos és penészes levegőt, ottfelejtett ázott könyvek, nyirkos bútorok és fonnyadó ruhák savanyú szagkeverékét árasztotta, ha valaki megnyitotta a kaput.

A mérsékeltebb időjárásból az utca mélyén lapuló üzleteknek is jutott, így a hangszerboltban sem szaladt fel túlságosan a hőmérő higanyszála, hiába próbált a nap odakint mindent és mindenkit felhevíteni. Az enyhet adó jó idő mindig a ház belső udvara felől érkezett, a mester csak annyit tett időnként, hogy rövid ideig az utcai és a hátsó bejáratot is kinyitva kereszthuzattal átszellőztette a boltot, s így a levegő órákon át kellemesen hűs maradt.

Egy alkalommal, koradélután – mikor a mester hátrament a műhelybe –, a bejárati ajtó nyitva maradt a gyakori szellőztetés miatt, és mire visszatért, az üzletben ott állt egy vékony, magas férfi, kissé hajlottan és elfogódottan. Rövid ujjú inget, vászon pantallót és bőrszandált viselt, a vállán lapos bőrtáska lógott, olyasféle, mint amit a vadászok hordtak vagy régebben a kimenős kiskatonák.

A mester azonnal ráismert a langalétára: hetekkel azelőtt járt ott, amikor még hőség helyett faggyal köszönt a reggel. Akkor sapka fedte a fejét, most rövid és majdnem szőke haja kissé csapzottan tapadt a homlokához, de ez csakis a kinti izzasztó, kora nyári időnek volt köszönhető.

– Hát visszajött! – mondta a mester, miközben megkerülte az alakot, hogy becsukja az utcai üvegezett ajtót.

– Vissza – mormogta a férfi, és izzadó tenyerét a nadrágjába törölte a zsebek vonalában. Zavartan kotorászott egy ideig a táskájában, majd előhúzott egy világoskék műanyag tokot, a furulyát, amit előző látogatása során ingyen, egy ígéret ellenében kapott.

A mester szeme elkerekedett:

– Csak nem romlott el? – kérdezte. El sem tudta képzelni, mit akarhat az idegen. A műanyag furulyák szinte elnyűhetetlenek, és a javításuk meg teljes képtelenség. Ha egy efféle blockflöte tönkremegy, venni kell egy másikat, és kész!

– Nincs semmi baja – mosolyodott el a magas férfi. – Csak visszahoztam.

A mester kérdőn nézett rá, várta a folytatást. Látta a férfi zavarát, így aztán egy kézmozdulattal hellyel kínálta, az egyetlen lehetséges ülőhely felé intve, a rövid fekete zongora előtt álló forgószék irányába. A férfi kissé elpirult, de engedelmesen leült, mindenesetre a zongorának háttal, és a válláról levett táskát a lába közé, a padlóra helyezte. A mester eközben megkerülte az eladópultot, és a mögötte megbúvó támlás székre ült, majd könyökét az üveges fedőlapra helyezte, és kíváncsi tekintetét, tiszta kék szemét a jövevényre szegezte.

A férfinak, hogy továbbra is a mester felé nézzen, el kellett fordulnia a székkel, így a zongora a jobb keze alá került, s némi hezitálás után rá is támaszkodott a lecsukott billentyűfedélre. De ezt olyan óvatosan tette, mintha a fedél nem is egyszerű bútordarab volna, hanem leheletvékony hegyikristályból metszett műalkotás, ami esetleg apró szilánkokra törik egy lendületesebb mozdulattól.

– Vissza kellett hoznom – folytatta. – A lányom ragaszkodott hozzá.

A mester nem szólt, csak az egyik szemöldöke szaladt kissé feljebb.

A langaléta már épp szóra nyitotta a száját, mikor a zongora tetején fekvő szürke macska megmozdult, és felemelkedett. A hosszú férfi a szeme sarkából látta, eleddig észre sem vette, nem is tudott a cicáról, mert az olyan szobormereven feküdt, hogy bárki plüssdísznek gondolta volna. Cirka, a cirmos szemügyre vette a férfit, és mielőtt annak akárcsak meglepődni is lett volna ideje, végigsétált a zongora lakkozott tetején, kecsesen lelépett a fedélre, majd onnan a férfi combjára ugrott. Ott megállt, ránézett a langaléta arcára, akárha tanulmányozná egy kissé, majd lehuppant a földre, és kérdőjelet formázó farokkal, manöken járásával ellejtett a belső szoba felé.

Az idegen kissé meglepődött, de nem látszott bosszúsnak, inkább csak érdekesnek találta a közjátékot, talán fel is oldódott tőle egy kissé, így kevésbé zavartan folytatta a ki sem mondott kérdésre a választ.

– Elmeséltem a lányomnak, ami a múltkor itt történt, persze, először el sem akarta hinni, azt mondta, csak kitaláltam az egészet, és ne „szédítsem” – kezdte immár lendületesebben. – Tizenkét éves, de épp olyan cserfes, mint az anyja volt. Olyan szavakat használ, amik nekem eszembe sem jutnának. Hogy honnét szedi? Na, de nem erről akartam beszélni – intette magát rendre, miközben a kezdeti elfogódottsága láthatóan szertefoszlott. – Szóval, elmondtam neki, és azt mondta, hogy ennek oka volt, úgy mondta: „spirituális oka”, és nem szabad megfeledkeznem sem az ígéretemről, sem pedig arról, hogy a műanyagnál sokkal szebben szól a fa.

A langaléta férfi a kezében szorongatott kék pévécétokra nézett, majd kinyitotta, és kihúzta belőle a fehér műanyagfurulyát.

– Arra gondoltam – szólt magyarázkodva –, hogy visszahozom, visszaadom, és veszek helyette egy olyat, ami fából van, mert az sokkal szebben szól, és a lányom is azt szeretné. De ezúttal szeretném kifizetni, semmiképp nem ingyen, mert félek, hogy nem tudom az ígéretemet megtartani. És nem szeretném, ha bármi rosszat is gondolna rólam, már úgy értem, ön és a lányom. Úgy értem: sem ön, sem pedig a lányom. Remélem érthető volt ez az egész – hadarta egy szuszra, mintha attól tartott volna, hogy valaki beléfojtja a szót, pedig a mester csupán érdeklődve, figyelmesen nézte, meg sem mozdult, semmilyen jelét nem adta, hogy közbevágna, mindössze a szeme körüli szarkalábak lettek egyre vidámabbak.

– Szóval, kérem, cserélje ki – folytatta egyre gyorsabb tempóban, és a kezdetben óvatos érintés helyett immár az egész tenyerével és karjával támaszkodott a zongora fedelén –, és adjon helyette egy fából valót, vagy ha a csere nem lehetséges, akkor is adjon nekem fafurulyát. Nem mehetek haza fafurulya nélkül.

Folytatta volna tovább is a litániát az idegen, és a mester sem vágott közbe, mégis elakadt a szava egy kis időre, mikor az ölébe felugró cirmos meglepte. Lenézett a macska nyílt tekintetére, rózsaszín orrára, fehér bajuszkáira – és önkéntelenül is elmosolyodott. Balkezével, ösztönös mozdulattal simított végig a cica hátán. A feje búbján kezdte, s ahogy haladt végig, Cirka úgy emelte a csípőjét, hogy végül a simító tenyér az égnek meredő macskafarokban elakadjon. A vendég keze a mozdulat folytatásaként marokra fogta a cirmos farkincát, és hagyta komótosan átfolyni a tenyeréből képzett csövön, míg csak ki nem csusszant teljesen. A cica ekkor megfordult, és dagasztva, dorombolva tolta oda a fejét kierőszakolva egy újabb simítást.

A kese hajú férfi azon kapta magát, hogy hosszú percek teltek el néma csöndben, csak Cirka berregő hangja szólt, amit néha fuldoklás szerű csuklás szakított meg, ha éppen kilégzésről belégzésre váltott. A macska szinte lábujjhegyre állt, toporgott a vendég combján, s időről időre a szája sarkát a férfi kezéhez dörgölte, így követelve az újabb és újabb simogatást.

A cirmosnak utóbb elege lett, vagy csak jól lakott a becézéssel, mert az egyik pillanatban még teljes testtel a simító kéznek feszült, s a másikban már fel is ugrott a rövid fekete zongora tetejére, ezúttal kihagyva a rendszeresen lépcsőnek használt billentyűfedelet. A tető közepén lévő ruhadarabhoz szaladt, majd néhány körkörös lépés után szfinxmódra lefeküdt, s fényes, átható tekintetét a jövevényre szegezte.

Az idegen zavartan a kezébe vette a simogatás idejére a billentyűfedélre helyezett kék tokot és a furulyát, majd ügyetlen mozdulatokkal próbálta a csontszínű block­flötét visszatuszkolni, de azt folyton elakasztotta a tokban megbúvó tisztítópálca és a fogástábla. Lehajtott fejjel koncentrált a feladatra, s halkan szitkozódott, miközben az engedetlen hangszer tokba helyezése egyre reménytelenebbnek tűnt. Az egyik ujját bedugta a tokba, hogy majd cipőkanálként használva mellette becsússzon a furulya, de a nagy igyekezet ellenére sem jutott közelebb a céljához; most már éppen az ujjától nem fért be a hangszer. Túlzottan erőltetni nem merte, félt, hogy a vékony műanyag tok elreped a varrásnál, és akkor még ennél is kellemetlenebb helyzetbe kerül.

A langaléta férfi annyira elmerült a furulyával és a tokkal vívott küzdelemben, hogy észre sem vette, mikor került mellé a mester. Arra eszmélt, hogy a mester halk szavait hallgatja, miközben az egy magától értetődő mozdulattal kiveszi kezéből a tokot és a furulyát.

– Semmiképp sem szeretném – mondta a mester –, hogy erőszakosnak tartson, de talán emlékszik, hogy ígért nekem valamit. – A mester kikotorta a tokból a tisztítót és a fogástáblát, majd így folytatta:

– Nem is értem, hogy mitől tart, remélem, nem hiszi, hogy kinevetném? – A furulyát becsúsztatta az üres tokba, egyenként utána küldte a tisztítót és az összehajtogatott táblázatot, majd lezárta a tokot; a patent hangos kattanással tett pontot a művelet végére.

A zajra az idegen fölemelte a tekintetét, és a mester szemébe nézett. A zongoraszéken ülő kese hajú langaléta még ebben a helyzetben is alig volt alacsonyabb az előtte álló mesternél, ha alaposan kihúzza magát, talán még felébe is magasodik, de ilyesmi eszébe sem jutott. Újra a mester tekintetének hatása alá került. Mintha csak hipnotizálnák, pedig nem kellett semmi olyat tennie, amit magától nem tett volna meg.

– Próbálja meg – mondta halkan a mester –, csak próbálja meg!

A hosszú férfi maga sem értette, hogy miért teszi, de szembefordult a zongorával, és egy megadó sóhajjal felnyitotta a fedelet. Előtűnt a nyolcvannyolc billentyű, ötvenkét fehér és harminchat fekete, a jól ismert klaviatúra mintázat.

A fedél nyitásának zajára, a helyiség homályban maradó végén a falhoz támasztott cselló felébredt álmából, és türelmes kíváncsisággal várta a folytatást. A kirakatban és a polcokon lévő hangszerek is felélénkültek: a visszafojtott feszültség szinte tapinthatóvá vált az apró üzletben. A szaxofon, a hegedű, a piszton és a klarinét lélegzetvisszafojtva várták, hogy történjen valami – valami, ami izgalmat hoz az álmosító, porszagú langyos csend és a mézgaként nyúló délután unalmába.

A langaléta óvatosan kinyújtotta a jobb lábát, és tapogatózva megkereste a zongora alatti rézszínű pedálok közül a jobb szélsőt, majd talpát megemelve a sarkán tartva, a lábfejét készenlétbe helyezte.  Két kezét a billentyűk fölé vitte, s ujjaival megérintette a fehér billentyűket, de vigyázott, hogy egyet se nyomjon le, mintha attól tartana, hogy a megszólaló hang oly szörnyűséges lesz, hogy összedől a világ, vagy ami még rosszabb: nevetésbe fúl az egész.

Meredten, mint egy fénykép – önmaga fotókópiája –, mozdulatlan tartásban ült az idegen a sárgásra kopott billentyűk előtt, s ha egy ügyesebb piktor gyorsan lerajzolja, azon a rajzon úgy tetszett volna, mintha éppen egy zenemű közepén tartana a hórihorgas zongorista, pedig még egyetlen hang sem hagyta el a zongora húrjait. Az idő egy hosszú pillanatra megállt, és minden porszem, minden hangszer és minden élőlény – a mestert, a macskát és a hosszú férfit is beleértve – arra várt, hogy megtörténjen a csoda.

És megtörtént!

Az idegen ujjai elszánták magukat, és egy végtelenül lágy, puha akkorddal kezdetét vette a zene.

A bevezető lassú hangzatok észrevétlen váltak keringővé. A jobb kéz visszafogott harmóniákat és jelzésszerű vezérszólamot hozott, s a háromnegyedes ritmuskép alig-alig volt kivehető a darab legelején. Eltelt egy kis idő, mire egymásra találtak a dallamok, de egyszerre összekapcsolódtak, mint egy kirakós játék részei, és a dal életre kelt. A bal kézzel játszott basszus és kíséret egymáshoz kötött hangjai már-már hajlításnak tűntek. A kezdeti iskolás, már-már unalmas dinamika és szögletes játékmód egyre szabadabbá vált, és a tempó is mind jobban követte a zene hangulatát. Gyorsult és hangosodott, majd lassult és szívszorító halk csilingeléssé vált. Gyorsult és hangosodott, talpalávaló táncnóta birizgálta a képzeletbeli hallgatóság lábait, majd lassult, megpihent, szomorú történetek, keserű tanulságok, szerelmi bánatok áradtak belőle. Gyorsult és hangosodott, lassult és halkult, de mindig újabb és újabb formában bújt elő, s csak néha tért vissza refrénként egy-egy kellemes frázis.

A kese hajú férfi maga sem értette, hogyan tudta a rég feledésbe merült melódiát egyszerre ennyire meggyőzően felidézni, de már nem volt visszaút. Keze alól egyre gyorsabb és pontosabb futamok keltek életre, rég túl volt azon a ponton, ahol még abba lehetett volna hagyni. Késő volt mindehhez. Túlságosan magával ragadta az ujjaiból kiáradó zene, túlságosan élvezte a rövid fekete zongorából elővarázsolt hangokat.

Játéka közben a zongora telt zengő és csilingelő kalapálásán túl, más hangszerek futamait is hallani vélte, de csak túlfűtött képzeletének és katartikus érzéseinek tudta be, hogy immár úgy szól az elfeledett keringő, mintha egy egész zenekar játszaná. A hegedűk, brácsák, a cselló és a nagybőgő vonós szőnyegként terült a zongoraszó alá, s egy idő után azt vette észre, hogy nem kell már a bal kezének megragadnia a basszust és a ritmust, mert helyette a tuba és a fagott játszanak, így mindkét kezét a téma kifejtésének szentelhette. Egyes pontokon még fuvolákat és kürtöket is hallott, teljes fúvós szekciót, s időnként cintányér és üstdob fokozta hatást. A kezdeti keringő mostanra zongoraversennyé vált, egy teljes szimfonikus zenekar kísérte a langaléta zongorista játékát. A zene összemosódott, az önálló hangszerek, szólamok és futamok beolvadtak egy nagyobb, kerekebb egészbe, és mindebből előállt egy új dal, egy új szám, egy új zenemű, ami nagyobb ívekkel, nagyobb dinamikával és főként nagyobb hangerővel áradt.

Az apró hangszerbolt már kevés volt a zenének, kitört a nyitva felejtett hátsó ajtón, végigszaladt az öreg bérház körfolyosóin, a belső macskaköves udvaron, erőre kapott a pincék titkos üregeiben és az ablakok rezonátorától, testesebbé vált, és felemelkedett az átforrósodott cserepekkel borított tetők fölé. Egyre magasabbra szállt, a fanfárok, a vonósok és különösen a zongora futamait használta hajtóerőként, s egyre csak tört felfelé, a hűvösebb, tágasabb, ritkább légrétegek irányába. Egy végső, az utolsó crescendo még lökött egyet rajta, s ettől olyan messzire és olyan magasra került a kerülettől, hogy beláthatta az egész várost, sőt a kéklő párába vesző, környező hegyeket is. A felhők szintjén lebegett – bár egyetlen páracsík sem törte meg a kora nyári kánikula kék boltozatát –, és ott a magasban szétterült, de aztán lassacskán elcsendesült a híg levegőben, s bágyadtan szétfoszlott, lágy visszhang permettel szórva meg a tájat.

A zongorista lehajtott fejjel ült a hangszer előtt, és szaporán vette a levegőt. Lehunyt szemmel engedte, hogy eltöltsék a különös érzések. Átadta magát, ahogy az imént a zenének, s türelmesen várta, hogy csillapodjon benne a láz, félő lett volna, hogy értelmes szavak helyett csak sírás bukik ki belőle, ha idejekorán megszólal. Így hát várakozott egy keveset, legalábbis addig, amíg eltűnnek fejéből a képtelen koncert túlságosan is élénk emlékei.

A mester ugyanott állt, ahol eddig, mindjárt a langaléta vendég mellett, s időtlen arcán elégedett mosoly gyűjtötte egy csokorba a ráncokat. Alig észrevehetően bólogatott, láthatóan tetszett neki a férfi játéka.

Cirka, a macska sajátosan nyilvánított véleményt: édesdeden aludt, ott szunyókált a rövid fekete zongora tetején, hirdetve a macskák szokásos nemtörődömségét.

A kese hajú vendég kinyitotta a szemét.

– Nem teljesen értem – szólalt meg bizonytalanul –, hogy mi is történt az előbb. Ez valamiféle mágia? – kérdezte, miközben óvatosan megfogta a fedelet, és ráhajtotta a billentyűkre.

– Nincs itt semmiféle mágia – válaszolt a mester. – Semmiféle mágia. A zene! A varázslat a zenében van. És nem én ültem a zongora előtt. Nem én!

Az idegen olyan gyorsan pattant fel a zongora elől, hogy a háromlábú zongoraszék felborult, és hangos csörgéssel begurult a hangszer alá. Az alvó Cirka szeme az ijedtségtől felpattant, és száját kitátva mérgesen a férfira fújt. Az zavarba jött az általa keltett zajtól és rendetlenségtől, kapkodva térdelt le, majd négykézláb mászva kihalászta a feldőlt széket. Miközben farolt kifelé, túl gyorsan emelkedett fel, s a fejét hangos kongással beverte a zongora aljába.

Ahogy állt fel, mintha kuncogást hallott volna a kirakat és a polcok felől. Gyanakodva nézett körbe, de csak hangszereket látott, és a mester átható, kék szemét. „Nem a mester kuncogott, ez nyilvánvaló. De akkor kicsoda?” – töprengett kétségbeesetten.

– Mennem kell – mondta hangosan. – Elnézést, mennem kell. Viszontlátásra!

Ahogy az üvegajtó felé csörtetett, csalódott sóhajokat hallott, bánatos hangokat. „Ki innen! Itt valami nem stimmel! Megőrültem!” – gondolta.

Feltépte az ajtót, majd dühösen visszafordult, két lépéssel a zongora mellett termett, a földön heverő táskáját felmarkolta, majd egy gyors fordulat után két újabb langaléta lépés, és máris az ajtóban termett megint.

– Bocsánat – motyogta –, bocsánat. Viszlát! – Majd válaszra sem várva kilépett a forró délutánba, és behúzta maga mögött az ajtót.

Az üvegajtó kattanása, akár a fényképezőgép exponáló gombja megállította az időt a boltban. A mester ott állt a zongoraszék felé fordulva, a cirmos még mindig fújásra tátotta a száját, s a levegőben lebegő porszemcsék is mozdulatlanná váltak. A hangszerek a polcokon és a kirakatban eddig sem igazán mozogtak, de most még a fény csillanása, a húrok pendülése és a csövek halk zúgása is abbamaradt egy időre. Az ajtó üvegén még mindig látszódott a magas idegen háta, ahogyan lelép a lépcsőn a járdára, s a hirtelen támadt csendnek csak nem akart vége szakadni.

Aztán elmúlt a pillanat. Az idegen eltávozott, a bolt itt maradt, ahogy a mester, a cirmos és a hangszerek is. Csalódottság lengte át a helyiséget, s vékony hintőporként terített be mindent. Rászállt az öreg bőgőre, fogólapja még szürkébb lett tőle, belepte a zongorát, kioltotta a mélyfeketéből a csillogást, elhomályosította a szaxofon, a trombita és a többi rézhangszer aranyló fényét, és az összes húr megfakult a hegedűkön és a gitárokon. Egyedül a karcos, mattult üvegtető alatt lakó hangszerek, a G-s szájharmonika, a doromb és persze a sötét húsú szilvafából faragott furulya nem kapott a porból. Vagy az üveg védte meg őket vagy valami más.

A mester sem hagyta sokáig, hogy letaglózza bánat. Ellenkezett az egész lényével. Nem is tudott túl sokáig búslakodni, megszokta, hogy bizakodva tekint a jövőbe, mindig derű és nyugalom lengte körül. Nem telt bele néhány perc, mire visszatért a mosolya. Kitámasztotta a bejárati ajtót, és a huzat azonnal friss levegőt fújt az üzletbe. Az enyhítő légmozgás nem csak a fülledt meleget száműzte, hanem felszaggatta a szürke porleplet is, így rövidesen minden hangszer újra a régi fényében tündökölt.

– Vissza fog jönni – mondta a mester, talán nem is csak magának. – Visszajön, mert itt hagyott valamit. Visszajön, mert ide tartozik.

Szerző: Boros György László  2011.01.30. 19:38 Szólj hozzá!

Címkék: regény

A bejegyzés trackback címe:

https://fulszoveg.blog.hu/api/trackback/id/tr922625984

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása