Betolakodók

A mester egy napon – nem sokkal a tavaszi kirakatrendezés után – kinyitotta a pult mögött álló nagy, polcos szekrényt, kitárta mind a két alsó ajtaját, és kipakolta belőle az összes kottát – feltehetően azzal a szándékkal, hogy rendbe tegye őket –, de ahogy nőtt a kottahalom a földön, úgy hervadt le az arcáról a mosoly.

Két kupacot épített: egyet az ép, eladható füzeteknek, egyet pedig a túlságosan gyűrött vagy használt, esetleg sérült daraboknak. Egy ideig biztatóan mind magasabb lett a használható kották tornya, de amikor a szekrény aljából kezdte előpakolni a fekete hangjegyekkel teleírt albumokat, egyre több sérült darabbal találkozott. Sokkal több hibás kottát talált, mint amennyire számított, s ráadásul mindegyiknek a sarkából hiányoztak kisebb-nagyobb darabok. Miután végzett, a kiürült szekrény polcait egy kisseprűvel kitakarította, s mikor végre a lapátra került az összeszedett kosz, fejét csóválva, hümmögve nézte a papírtörmeléket és a közötte megbúvó egérürüléket. A megrágott kottákat visszapakolta az alsó, ajtóval ellátott polcokra, míg a hibátlan füzeteket a felső részben helyezte el oly módon, hogy kellessék magukat, és könnyen szembetűnjenek egy esetleges vásárlónak.

Az öreg bőgő órákon át magyarázta a tapasztalatlanabb hangszereknek, hogy milyen veszélyeket rejt az egerek kéretlen társbérlete. Mindeközben még arra is vigyázott, hogy ne keltsen fölösleges pánikot.

– Az egerek – mondta – apró, szőrös állatok. Rágcsálók – tette hozzá, mert az olyan tudományosan hangzott.

A tenorszaxofon, a klasszikus és az akusztikus gitár ámultan hallgatták, a tudálékos klarinét pedig okosan helyeselt, időnként közbevetette, hogy „én is pontosan így gondoltam”, meg azt, hogy „én is így tudom”, meg, hogy „én is pont ezt akartam mondani”.

– A legnagyobb baj nem az velük, hogy rettenetesen szaporák – folytatta a bőgő, és közben hanyagul támasztotta a falat, mert kimondhatatlanul élvezte a felé irányuló álmélkodó figyelmet –, hanem az, hogy mindent megrágnak, ami csak az útjukba esik. Tönkreteszik a villanyvezetéket, átrágják a vékonyabb bútorokat, és papírból puha, meleg fészket építenek, mert gondos, szerető szülők – egészítette ki a végén, hogy enyhítse valamennyire a kialakuló ellenszenvet.

– Megeszik a villanydrótot? – kérdezte aggódva az akusztikus gitár. Felsejlett számára valami homályos összefüggés a vezeték és a fémhúr között, ezért bátortalanul hozzátette. – A húrokat is megeszik?

– Amennyire tudom, nem esznek fémet – mondta az öreg bőgő, és hogy a nylonhúros hangszereket is megnyugtassa, így folytatta –, és nem esznek műanyagot sem, csak roppant kíváncsi állatok. Aprók, de kíváncsiak.

A klarinét időnként közbevetette, hogy „pontosan”, és hogy „úgy van”. A hangszerek többsége már-már megnyugodott, kezdték úgy érezni, hogy az egér-ügy nem az ő gondjuk, mikor a klarinét ismét megszólalt a bőgő mondata végén:

– Aprók, de kíváncsiak – ismételte a klarinét teljesen fölöslegesen, és izgatottan csattintott a billentyűivel, jelezve, hogy végre olyasmit is hozzá tud tenni, ami még nem hangzott el ebben a formában –, és rettenetesen sokan vannak!

Egy pillanatra csönd támadt, a hangszerek ízlelgették a klarinét kijelentését. Eltartott egy ideig, de végül mindenki felfogta a kimondott szavak mögött megbújó katasztrófát.

Kitört a pánik.

Egyszerre beszéltek, mindenki a saját rémlátomását magyarázta.

Képzeletükben egerek egész hada lepte el a boltot. A tenorfurulya minden lyukából apró egérfejek kandikáltak ki, a gitárok védtelen testében egércsaládok nyitottak bölcsődét és óvodát, a szaxofon fényes tölcsérét telehordták magvakkal és kenyérdarabkákkal, a hegedűk és a gordonka húrjai folyamatosan zengtek a rajtuk szaladgáló egérlábak kapirgálástól. Egyetlen hangszer sem tudta kivonni magát az egerek invázióját ábrázoló rémképből. Még a fekete zongora is eltöprengett, hogy csúnyább lesz-e a hangja, ha megszállják testét az egerek, és telehordják papírfecnikkel, hogy benne rejtsék el az ezernyi újszülöttet.

– Elég legyen! – csattant fel a bőgő. Olyasféle hangot adott, mint mikor a fogólapra csattintva pendítik meg a húrt. A mély és magas hang egyidejű keveréke meghozta a hatást: a többiek elhallgattak.

– Nincsenek sokan! – folytatta az öreg bőgő. – Most még nincsenek sokan. Legfeljebb néhányan lehetnek, és egyébként is észrevettük volna, ha tömegesen átvonulnak az üzleten, nemde? – Nem is várt választ a kérdésre, inkább folytatta:

– Az egerek társas lények, tehát néhányan biztosan itt tanyáznak, de most még nem lehetnek annyira sokan. A mester is látta a megrágott kottákat, ő is tudja, hogy almot készítettek valahol, és ha nem tesz semmit, akkor előbb-utóbb tényleg sokan lesznek, de nem ma és nem is holnap! Tessék megnyugodni! Az egerek kellemetlen vendégség, de legyetek türelemmel, a mester biztos, hogy nem hagy magunkra bennünket, nem hagyja, hogy szétrágjanak, vigyáz ránk, ahogy eddig is vigyázott. Annyit kell csak tennünk, hogy várunk és figyelünk, aggódni ráérünk majd akkor, ha tényleg baj van.

Az öreg bőgő szavai megnyugtatták a kétségbeesett hangszereket, még a klarinét is elfelejtett okoskodni, annyira figyelt. Mindnyájan helyeseltek, és innentől inkább azt kezdték tervezgetni, hogy melyikük mire fog figyelni a következő napokban, hetekben, míg az egérügy megoldásra talál.

Kitalálták, hogy éjjel hallgatóznak majd, és a zajokból következtetve megszámlálják az egereket. Megegyeztek, hogy ki kezdi majd az őrséget, és milyen ütemben váltják egymást.

Tervezéssel telt a délután. Alig várták, hogy beesteledjen, és kezdődhessen az éjszakai őrség.

Az öreg bőgő közben mindent elmondott a többieknek, amit csak az egerekről tudott. És sokat tudott, mert egyszer kényszerűségből végighallgatott egy hosszú – és szerfölött unalmas – rádióműsort, ami főként a rágcsálókról és különösképpen az általuk okozott gazdasági károkról szólt. A rádiót még évekkel ezelőtt a mester felejtette bekapcsolva, pedig ritkán töltötte rádióhallgatással az idejét, és olyankor is inkább csak zenét hallgatott. Reggelente a híreket és az időjárást persze végighümmögte, de utána mindig eltekerte a készülék nagy fekete gombját, és a hangos kattanás után a politúrozott fadobozból áradó hangok elhalkultak, s a vékony nádfonattal burkolt előlapon a zöld varázsszem bágyadtan álomba merült. Azon a napon viszont el kellett mennie, és a sietség miatt a nagy fadoboz egész délelőtt – a mester visszatértéig – bekapcsolva maradt. Az akkori hangszerekből már csak a bőgő maradt, így ő emlékezett egyedül arra néhány órára, amit a szószátyár rádió folyamatos fecsegése mellett kellett eltöltenie.

Kezdetben még érdekesnek is találta a műsort, zene is szólt időnként, és változatos hírek hangzottak el a világ minden tájáról. Aztán a tárcák, jegyzetek és hírek után riportműsor következett, ez már nem volt annyira izgalmas, sőt egy idő után zavaróvá vált az emberek állandó panaszkodása. Szinte felüdülés volt, mikor a délelőtti műsor végre más irányba fordult, és a mezőgazdasággal kapcsolatos ismeretekre váltott. Ennek a kétórás összeállításnak nagy része ugyan a kártevők elleni védekezésről szólt, de ebben a műsorban esett szó mindarról, ami most hirtelen jelentőségteljessé vált. Az egerekről így minden lényeges és lényegtelen ismeret elhangzott, a bőgő pedig mindent szépen megjegyzett, és most továbbadhatta a többieknek.

Elmondta, hogy évente akár tízszer is fialhatnak, s almonként átlagosan tíz utódra lehet számítani. Ez már önmagában is kitesz száz egeret, de ha hozzávesszük, hogy a születésük után bő két hónap múlva már ivarérettek lesznek, a teljes szaporulat az év végére könnyedén túllépi az ezres számot. Elmesélte az öreg bőgő, hogy az egerek apró akrobatának is beválhatnának, mert gyorsan futnak, ügyesen ugranak, kúsznak, másznak, sőt úszni is tudnak, és valóságos szabaduló művészek: egy ceruza vastagságú lukon is keresztül tudják préselni magukat, így csak a hermetikusan zárt ajtók tartják vissza őket – egy darabig. De ennek ellenére nemigen vándorolnak; ha nem zaklatják őket, és van mit enniük, képesek leélni az egész életüket – ami nem túl hosszú, mert ritkán érik meg a negyedik születésnapjukat – ugyanabban a helyiségben, és kíváncsiságuk ellenére sem távolodnak el szülőhelyüktől néhány méternél messzebb. Zenésznek is elmehetnének, mert a szemük ugyan gyenge, de a hallásuk tökéletes; akár ötször magasabb hangokat is meghallanak, mint az ember. Félelmetesek és egyben csodálatos lények, nem véletlen, hogy az emberek között szép számmal akadnak olyanok, akik kedvtelésből tartanak egeret.

Elmúlt a délután, s a szűk mellékutcában, ahová az üzlet ajtaja is nyílt, egyre sötétebb lett. A szürke homályt egyszerre éles árnyakká változtatta a sarki kandeláber sárga fénye. A macskakövek tükörsimára kopott tetején fénycseppek ismételték ezerszám az utcai lámpa képét, mintegy kigúnyolták a bolt mélyén gubbasztó egérvadászokat; ezernyi fényegér zizegett hangtalan, s ezernyi árnyék moccant bent válaszul a sötét polcok mélyén. A még ébren lévő hangszerek feszülten figyeltek, hátha hallanak valamit, de egyelőre az utca felől beszűrődő esti zajok elnyomtak mindenfajta motoszkálást és cincogást. A várakozás egyre hosszabbnak tetszett, és egyre nehezebbé vált az ébrenlét. A sötétben ólmos fáradtság kúszott elő a sarkokból, belepett mindent, szétterült az üzletben, lebegett, mint egy könnyű, özvegyi fátyol. Az ajtón kívül is beköszöntött lassacskán az éjszaka, és fekete éjfoltok folytak tintaként az utcaköveken; lemosták róluk a fényt, és meghagyták az árnyékot. Az üzlet bejárati lépcsőjén összeért a küszöb alatt kiáradó sötétség a kinti világ homályával, és egyesült erővel űzték ki az utcából a világosság utolsó apró szikráit is – végérvényesen beesteledett.

Az első őrséget vállaló gordonka eközben hősiesen küzdött az álmossággal, és – becsületére legyen mondva – elég sokáig kitartott, csak ahhoz nem elég ideig, hogy valami érdemlegeset tapasztaljon, vagy legalább felébressze a váltásnak választott tenor furulyát.

Sokáig némán hallgatózott, várta a sötétben moccanó bűnös apróságok tipegő zaját vagy cincogását, de nem történt semmi. Tizenegy óra tájban egy részeg kocsmatöltelék hangos nótaszóval botladozott hazafelé az utcán, s az egerek nyilván gyáván lapulnak mindaddig, amíg akkora nem lesz a csend, hogy a falióra ketyegése is hangos kopácsolásnak hangozzék.

Majdnem éjfél lett, mire tényleg elcsöndesedett az utca, s a szomszéd szobából is hallhatóvá vált a csöpögő vízcsapból kihulló cseppek ritmikus koppanása. A csepegés és az óra ketyegése furcsa ritmusképet alkotott, se páros, se páratlan; az óra gyorsabb üteméhez a vízcseppek lassabb metronómja társult; hol ide, hol oda pottyantotta az egyeket, s ettől az aszimmetriától elfáradt a virrasztó cselló. Unalmában hosszasan próbálta megfejteni a ritmusképet, de ez inkább csak azt eredményezte, hogy alávetette magát a csonka ütemek hipnotikus hatásának. Tik-tak, tik-tak, csöpp, tik-tak, tik-csöpp-tak. Addig figyelte, addig hallgatta a ketyegés és csöpögés hangjait, míg észrevétlen elringatva átcsúszott az ébrenlét és az álom között húzódó láthatatlan mezsgyén, s immár álmában számolgatta tovább a negyedeket ütő fogaskerék kattanását és a lehulló vízcseppek csobbanását.

Másnap reggel a gordonka – aki utolsónak ébredt – váltig állította, hogy ő bizony nem aludt el, és igenis megpróbálta kettőkor felébreszteni a furulyát, csak éppen hiába, mert egyszerűen az képtelen volt felébredni. Pedig előbb pizzicatóban, aztán staccatóban, végül marcatóban is próbálta, de mindhiába. Mindenkit meg nem akart felverni, ezt bárki megértheti, ezért inkább önként fent maradt sokáig, nagyon sokáig, tulajdonképpen majdnem egész éjjel őrködött, nézzék csak meg, mennyire álmos is most emiatt, és mindvégig figyelt, ó, mennyire nagyon figyelt, pedig roppant idegesítő ám órákon át hallgatni egy csöpögő csapot és egy ketyegő faliórát, pláne a kettőt együtt! De ő mindezek ellenére kitartott, kitartott a végsőkig, és próbálta kifürkészni az egereket, és csak az lehet, hogy az apró szőrös kis rágcsálók megneszelték, hogy kémkedik utánuk, és egész éjjel nyilván reszketve lapítottak, mert féltek tőle, féltek, hogy leleplezi őket, és így – következésképpen – egész éjjel sakkban tartotta az egérbandát, legalábbis hajnalig, mert hajnalban már annyira elfáradt a folytonos éberségtől, hogy elnyomta a buzgóság, de az már nem is baj, mert világosodott éppen, és mint tudjuk, az egerek jobbára csak sötétben rendetlenkednek.

Az öreg bőgő csak annyi mondott minderre, hogy elég nagy kár, hogy a cselló fiatal kora ellenére ilyen nagytestű és súlyos egyéniség, mert egyébiránt a polcon lenne a helye a locsi-fecsi klarinét mellett. Ezen mindnyájan elnevették magukat, már a testes gordonka és a karcsú klarinét kivételével; ez utóbbi sértődötten húzta ki amúgy is vékony alakját, és tüntetően nem vett tudomást a nagybőgő sértő kijelentéséről. A többiek elképzelték a csellót és társát együtt a polcon: Zoro és Huru, Stan és Pan, mulatságos kinézetű egy pár lennének, annyi szent, csak a sok fölös beszéd különbözteti meg őket a némafilm sztárjaitól.

A vidám pillanatokat a mester érkezése zárta, ekkorra már senki sem aggódott, senki sem vádolt, igazán jó kedvvel várták, hogy kinyíljon a bolt, de aztán történt valami, amitől az ijedtség újból felütötte a fejét.

– De hová lett a keksz? – kérdezte a mester, miután szuszogva kihalászta a szekrény mögé rejtett egérfogót, ami nem fogott meg semmit, viszont a csaliként beletett keksz szőrén-szálán eltűnt. – Valami mást kell kitalálnom – dünnyögte.

A hangszerek pisszenni sem mertek. Az egerek eszerint mégiscsak itt vannak, és mindenkiből bolondot csinálnak, még a mester sem tudott túljárni az eszükön. Igazán aggasztó! Azon már el sem gondolkodtak, hogy a cselló figyelmét hogy is kerülhette el az egerek partizánakciója a csapda ellen, az viszont szöget ütött a fejükbe, hogy miért nem vették észre az egérfogó első kihelyezését. Lehet, hogy az egerek miatti félelmük csökkenti megfigyelőképességüket? Igazán aggasztó!

Később az öreg bőgő újból megpróbált lelket önteni a hangszerbolt lakóiba:

– Látnivaló, hogy a mester is a megoldást keresi – mondta –, még ha nem is sikerült mindjárt az első kísérlete. Semmi értelme pánikba esni, biztos, hogy előbb-utóbb sikerül felülkerekednünk az egereken. Addig meg nincs más dolgunk, mint figyelni, de most már minden félelem nélkül. Az éjszakai őrséget szükségtelen folytatni, az egerek nyilván megvárják, amíg ellankad az őr ébersége, s akkor kezdenek csak mászkálni, ha nem figyel senki. És végül, hiába számoljuk meg az egereket, tenni úgysem tudunk ellenük – ez a mester dolga.

Az instrumentumok halkan helyeseltek, a végére ők is valami ilyesmire jutottak volna, ha nem is ilyen gyorsan, és ha nem is tudták volna ilyen egyszerűen megfogalmazni. Úgy döntöttek: nem törődnek többé az egerekkel, és nem aggódnak a jövő miatt. Bőven ráérnek majd akkor gondolkodni mindezen, ha az egerek tényleg elszaporodnának. Végül is eddig még nem okoztak túl nagy kárt, mindössze néhány kotta sarka bánta.

Néhány nap alatt helyreállt a rend és nyugalom a boltban, bár a mester naponta csóválta a fejét a rendszerint üresen maradt csapda miatt; a hangszerek mindenesetre nem törődtek többé az egerekkel, megszokták a jelenlétüket, főként, hogy valójában nem láttak egyet sem. A mester azonban nem volt elégedett. Folytonosan azon töprengett, hogy mit tegyen. Végül elhatározásra jutott, és a döntése legalább akkora vihart kavart, mint az egerek láthatatlan inváziója.

Az egyik reggel egy cipős dobozzal a kezében érkezett, de azonnal bevonult dobozostul a belső szobába. A hangszerek azonnal találgatni kezdtek, mindenki tudni vélte, hogy mit rejt a doboz. Mérgektől a hangszeralkatrészig minden terítékre került, és attól tartottak, hogy sosem tudják meg, mert a mester nemsokára kijött a műhelyből, de nem volt nála semmi, barna köpenyének még a zsebe is üresnek tűnt, és az ajtót gondosan behajtotta maga után, gátat vetve a kíváncsi pillantásoknak.

– Cirka – mondta a mester. – Cirka, az jó lesz. Cirka – ismételte halkan.

A hangszerek nem értettek semmit. Hogy mi lesz jó? Cirka? Körülbelül? Hellyel-közzel? Ennek semmi értelme. De nem kellett sokáig várniuk a megoldásra, mert a mester bezárta belülről az üzletet, majd kinyitotta belső szoba ajtaját és leült a pult mögé. Láthatóan várt valamire.

Hosszú másodpercek teltek el, és a hangszerek – ha lehet – még jobban összezavarodtak. Aztán végre történt valami. Először egy árny mozdult a sötét szobában, majd a padló közelében megjelent két fényes folt. Mire találgatni kezdtek volna, hogy mi lehet az, a fényes foltok körül határozottan kirajzolódott egy macskafej, és ahogy előtűnt a szobából, láthatóvá vált egy óvatosan lépkedő szürke cirmos, amint gyanakodva szemléli a bolt belsejét. Vékony lábain kecsesen sétált elő a műhelyből, és átható pillantása feltérképezte az egész helyiséget. Farka magabiztosan és függőlegesen állt, a vége kissé begörbült, mintha egy kérdőjelet ragasztottak volna a hátára. Végtelenül csinos mozgásával azonnal elbűvölte a hangszerek többségét, a többiek pedig akkor fogadták először szívükbe, amikor a cica észrevette a mestert, és valószínűtlenül mély hangon felnyávogott, vagy inkább feldürrögött, felcsapott farokkal odaszaladt, majd felugrott az ölébe, dorombolva fordult néhányat, mielőtt összegömbölyödve lefeküdt, és látszólag azon nyomban elaludt.

– Jól van, Cirka – dörmögte a mester –, ez lesz az otthonod, vigyázz rájuk – mutatott a kirakatban álló gitárok felé.

A mester néhány percig simogatta a szürke cirmos hátát, majd szelíden felemelte.

– Sajnos az ölemben nem tanyázhatsz, mert ide nem pihenni jár az ember – mondta Cirkának, miközben letette a padlóra.

Az újonnan elnevezett macska szemlátomást nem vette rossz néven, hogy nem alhat tovább a mester ölében, így inkább felfedező útra indult az üzletben. Bejárta a kirakatot, körbesettenkedte a tenorszaxofont, dorombolt a csellónak, minden gitárnál kanyarított egyet a farkával, és óvatosan közelített azokhoz a hangszerekhez, amelyek felborulhatnak, ha erősebben törleszkedik hozzájuk. Az öreg bőgőt többször is körbejárta, mintha csak tudta volna, hogy az ő szava esik leginkább latba, ha vitára kerül a sor.

A padló után a magaslatokat vette sorra. Az orosz pianínón csak végigszaladt, majd felugrott az üveges pultra, de a mester összevont szemöldöke és egy kósza „sicc” azonnal tudatta vele, hogy oda nem mehet, így végül a rövid fekete zongorát nézte ki magának, ahonnan beláthatja az egész birodalmát. A zongora tetején sétált egy ideig, majd kecsesen, szfinxmódra lefeküdt, és a mellső lábait visszahajtva a teste felé, elfoglalta végső pozícióját, ahonnan halkan dorombolva szemmel tartotta a bolt belsejét.

A hangszerbolt lakói mindnyájan örömmel fogadták az új jövevényt, és irigyelték a zongorát, hogy őt választotta őrhelyül, bár abban egyetértettek, hogy ennél jobb helyet keresve sem talált volna magának senki. Úgy vélték, hogy jól meglesznek Cirka társaságában, és az sem elhanyagolható kérdés, hogy egy macska jelenléte egyben az egerek távozását is jelenti; és hogy az apró rágcsálók a helyszínt még idejében, a saját akaratukból, avagy későn eszmélve, a macska gyomrában hagyják-e el, az már tényleg részletkérdés.

Szerző: Boros György László  2011.01.30. 19:37 Szólj hozzá!

Címkék: regény

A bejegyzés trackback címe:

https://fulszoveg.blog.hu/api/trackback/id/tr732625979

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása