Az olajzöld Lada Niva imbolyogva haladt a tócsákkal tarkított, hepehupás földúton. Sárban forgó kerekekkel csúszkált ide-oda, néha úgy tűnt, végképp elakad, de mindannyiszor kimászott a kátyúból, csak a felbőgő motor hangja mutatta, hogy mekkora erőfeszítésbe került a művelet. A nap már régen lebukott a láthatár mögé, épp csak annyira fénylett az ég alján egy hosszú felhősáv, hogy még ne látszódjanak a csillagok. Keleten a telihold lebegett, margarin sárga lampionként nézett vissza a terepjáró fényszóróira. Jobbról egy fenyőerdő csontváza tornyosult az út fölé, balról széles szántóföld barázdái fenyegették elnyeléssel az erőlködő autót.

Tarján Péter, a sártoroki polgármesteri hivatal műszakis munkatársa szorosan markolta a kormányt, és néha ideges mozdulattal rángatta meg a sebességváltót. Nem volt ínyére, hogy ilyen későn kellett kimennie a terepre, de nem utasíthatta vissza a kiszállást, mert egyenesen a polgármester kérte meg, hogy járjon utána egy bejelentésnek. Halkan szitkozódott, miközben próbálta az úton tartani a járművet:

„Lábnyom. Még hogy lábnyom! – gondolta mérgesen. – Ilyen marhaság miatt a telefont sem érdemes felvenni! Engem meg kivezényelnek ide, pedig a munkaidőm is lejárt.”

Bosszankodva kerülgette a pocsolyákat: „Ahol fényes, ott egyenes – rémlett fel benne a nagyapjától hallott rigmus.”

A Niva nagyot döccent, mikor Péter elnézett egy tócsát, és tengelyig merült a sárba. A fiatal férfi megrémült, ijedten váltott kettesbe, egyesbe, és erőlködve forgatta a kormányt.

„Még itt ragadok – aggódott. – Az lesz csak igazán kínos! És ki fog innen kihúzni?”

A terepjáró a négykerék-meghajtásnak vagy a vezető ügyességének hála, mégsem akadt el. Lassan, de biztosan visszatalált a traktornyomokkal fölhorzsolt út szárazabb részére. Innen már könnyebbé vált a vezetés, a dűlőút emelkedett, a talaj is homokosabbá vált; Péter megkockáztatta, hogy újból magasabb fokozatba váltson. A motor azonnal szelídebben szólt, nem visított annyira, és a sáros, agyagos részt elhagyva a helyzet sem tűnt már annyira kilátástalannak. A szőke fiatalember lazítva dőlt hátra az ülésen, még egy elégedett mosolyt is megkockáztatott, mintegy megdicsérve magát az ügyes manőverért.

A telepített fenyvest elhagyva akácos következett, majd teljesen nyílt terep. A távolban már látszott a Bánki tanya, ahová Pétert kirendelték. A fiatal vezető gázt adott, és egyre gyorsabb tempót diktált a mind keményebb és az utolsó métereken végül kőzúzalékkal borított, szélesedő úton.

A Bánki tanya belső udvarát két oldalról négy hosszú parasztház határolta – kettő jobbról és kettő balról. Az udvar végén egy hatalmas, nyitott garázs állt, gépekkel, utánfutókkal, traktorokkal.

Tarján Péter behajtott a szürkületben fehérlő útról a házak közötti homályba. Elhaladtában észrevett néhány furcsa dolgot: egy traktort, ami az oldalára borult, és egy pótkocsit, ahogy egy másik tetején fejjel lefelé, égnek álló kerekekkel pihen. Fejét csóválva döcögött el mellettük. Az udvar végéhez közel, a legutolsó ajtó nyitva állt. Az onnan áradó erős lámpafényt célozta meg Péter, az ajtótól néhány méterre lefékezett, és leállította a motort. De mielőtt kiszállhatott volna, valaki megkocogtatta az ablakot a füle mellett. Majd’ frászt kapott az ijedtségtől, pedig csak Bánki Róbert, a tanya kopaszodó, piros arcú gazdája kopogtatott. Péter oldalra kapta a fejét, és fellélegzett, mikor meglátta az autó mellett toporgó idős férfit.

– Robi bácsi! Halálra rémít! – panaszolta, miközben kinyitotta a Niva ajtaját. – Na, mindegy. Itt vagyok, mutassa, hol van az az izé. Az a lábnyom.

A korosodó gazda megállította a kinyíló ajtót.

– Várjon, Péter! – szólt halkan. – Menjünk inkább ezzel, beszállnék.

– Tessék csak! – mondta Péter, és előzékenyen átnyúlt az anyósülés felett, nyújtózkodva éppen elérte a jobb oldali ajtót, hogy kinyissa.

Bánki Róbert megkerülte a terepjárót, és korát meghazudtoló fürgeséggel huppant Péter mellé, az ülésre. Határozott mozdulattal csapta be az ajtót, látszott, hogy nem először utazik Nivával. Egy Toyotának finomabb mozdulat is elég lett volna, de az orosz terepjáró ajtaja lendületet és erőt kívánt a becsukáshoz.

– Merre megyünk? – kérdezte Péter, miközben alaposan megnézte a gazda bal kezében lévő irdatlan lámpát. Már első ránézésre is hatásos eszköznek tűnt, kisebb táskamérete és a levesestányér nagyságú fényvető nem hagyott kétséget afelől, hogy elvilágít akár a holdig is.

– Csak forduljon meg, aztán a szélén balra – mondta Bánki gazda. – Nincs messze – tette hozzá megnyugtatóan –, de ahogy kiér, úgyis meglátja.

Tarján Péter közel hat éve dolgozott Sártorokon, a hivatalban, és mint a legfiatalabb műszakist, mindig őt küldték ki terepre vagy, ahogy az idősebbek mondták: nézőbe. Neki kellett lemérni a kérdéses kerítéstávolságot, lefényképezni az átlógó ereszeket, engedély nélküli kéményeket és épületeket. Alig ült bent az irodában, folyton a Niva volánja mögött töltötte az idejét, minden napra jutott egy újabb eset, néha még késő este is dolgozott, mint például ma. Valójában szerette ezt a munkát, elég érdekesnek is találta, bár a fizetése meg sem közelítette a vele egyszerre diplomázott mérnök osztálytársaiét, akik tervezőirodában kaptak állást. Péter mégsem panaszkodott. Talán az zavarta egy kicsit, hogy több főnöke van, mint amit egészségesnek tartott: az irodavezetőn kívül a jegyző és a polgármester is adott néha feladatokat, és ritkán, de az is előfordult, hogy egy időben, ketten, kétfélét.

A mai eset azonban más volt. Péter már végzett, és leadta a jegyzőkönyveket, amikor Gonda Pál, a sártoroki polgármester felhívta. Nem is a hivatalból telefonált, hanem a saját mobiljáról. Izgatott hangon adta elő, hogy a külterületen élő Bánki gazdának – „akinek rendkívül sokat köszönhet a falu” – súlyos gondja támadt, és még ma ki kell hozzá szállni, felmérni, amit lehet. Azt mondta a polgármester, hogy valaki összetaposta a földjét, és nagy kárt okozott neki, de nem akar feljelentést tenni néhány lábnyom miatt. Péter nem is nagyon értette az egészet, egyrészt azért, mert Gonda Pál rettenetesen hadart, és a telefonba beszűrődő háttérzaj csak tovább rontotta a polgármester szavainak érthetőségét, másrészt az üzenet tartalma egyszerűen nem állt össze a fejében egyetlen értelmes egésszé: Péter csak a lábnyomot és a feljelentést hallotta ki a gazda neve mellé, meg azt a kellemetlen tényt, hogy máris indulnia kell. Szívesen lemondta volna a kényszerű túlóraszagú kirándulást, mert Klárinak megígérte, hogy ma este kivételesen időben hazaér, de Gonda nem is hallotta a gyenge tiltakozást, vagy úgy tett, mint aki nem hallja. Tarján Péternek nem maradt más választása: zsörtölődve felvette a dzsekijét, és visszaült a hivatali terepjáróba, hogy megnézzen néhány összetaposott palántát.

Most, hogy végre kiért a helyszínre, és útközben alaposan kibosszankodta magát, Péter lehiggadt, és lassacskán beletörődött, hogy lábnyomokat fog mustrálni a jó öreg Bánki Róbert társaságában. Elfordította a slusszkulcsot, és lassan kigördült a tanya udvaráról a gazda által mondott irányba. Az öreg szótlanul gubbasztott az anyósülésen, látszólag minden figyelmét a kezében tartott lámpára fordította. Megnézte működik-e, kapcsolgatta, tekergette a reflektor elejét, amivel a fókuszt lehetett állítani. Egy pillanatra még Péter szemébe is sikerült belevilágítania, aki ettől félig megvakult, hosszú másodpercekig a retinájába égett színes karikák takarták el szeme elől a kilátást. Eközben elérték a tanya szélét, ahol a tanácsot követve balra fordult a Niva. Legfeljebb kétszáz métert tudott megtenni, mert Péter meglátta azt, amiről az öreg Bánki azt mondta, hogy úgyis meglátja, és elkerekedett a szeme, majd észbe kapott, és beletaposott a fékbe.

Kiszállt az autóból, és halványan érzékelte csak, hogy Bánki gazda is kiszáll a másik oldalon. Tarján Péter harminc éve élt ezen a világon, de ilyen talányos dolgot még nem látott ezelőtt. Csak nézett, és nem tudta eldönteni, hogy mit is lát. A nap utolsó sugarait visszaverő felhők még éppen szórtak a földekre annyi fényt, hogy az egész szántón végig lehessen tekinteni. Az út itt magasabban vezetett, így jóformán, mint egy lépcsőfokról vagy kisebb dombocskáról szemlélődhetett az ember, és az enyhe emelkedő éppen elég volt ahhoz, hogy jó kilátást biztosítson Bánki Róbert repceföldjére.

Az út mellett, alig néhány méternyire kezdődött. A sűrűn vetett káposztarepce rikító sárga tengerében hatalmas fekete foltok éktelenkedtek. Az út mellől indult az első, és egészen a tábla végéig tartott a nyomoknak látszó mélyedések sorozata. Mintha valaki sáros lábbal végigsétált volna egy kanárisárga szőnyegen, maga után hagyva minden takarítók rémálmát: fekete lábnyomokat a világos kárpiton. A különbség leginkább a méretekben rejlett, ezek a lábnyomok óriásiak voltak.

– Akár a gabonakörök – mondta ámultan Péter.

– Repce – igazította ki a gazda –, legföljebb repce. És nem körök, hanem lábnyomok. Ötvenkettőt számoltam össze.

A fiatal műszakis megvakarta a tarkóját:

– Nem gondolja, Robi bácsi, hogy valaki csak viccelődik?

Az öreg csóválta a fejét:

– Nem hinném – mondta elgondolkodva. – De jöjjön csak, mutatok valamit – tette hozzá, és jelentőségteljesen meglóbálta a kézilámpát.

Péter engedelmesen követte az öreget a repceföldre. Az úttól pár lépésnyire már a sárga virágok között lépkedett, és rövidesen ott állt az első nyom szélén.

– Látja? – kérdezte Bánki Róbert.

– Nem. – Péter nem értette, mit kéne látnia. – Nem látok semmit.

– Hát ez az! – mondta a gazda felvillanyozva. – Mert nincs is ott.

– Mi az, ami nincs ott? – kérdezte bizonytalanul Péter.

– A repce. Látja? Hol van a nyomból a repce? Ha valaki letapossa vagy ledöngöli, attól még ott kéne lennie.

A lábnyomot mintázó mélyedés koromfekete alja eddig fel sem tűnt Péternek. Elfogadta, mint a csoda egy természetes velejáróját, de most, hogy a gazda felhívta rá a figyelmét, tényleg furcsának tűnt. A lábnyom innentől semmilyen természetes magyarázatot nem tűrt, mert nem is látszott többé lábnyomnak, inkább olyasféle hatást keltett, mintha egy jókedvű óriás egy tésztaszaggatóval lábnyom formájú darabokat szedett volna ki a repceföldből, akárcsak Klári, amikor a karácsonyi mézes süteményt készíti. Péter önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy befurakodott gondolatai közé felesége kötényes alakja, amint szív, csillag és kör alakú szaggatóval szedi le a gyúródeszkáról, és teszi tepsibe a készülő mézeskalácsot. Még a kisült, forró tészta illatát is érezte egy pillanatra.

Bánki gazda zökkentette ki az ábrándozásból:

– Nézze csak, Péter! Milyen finom, puha itt a föld – mondta a gazda, miután lemászott a lábnyom lejtős szélén –, egyáltalán nincsen ledöngölve. Ha lábnyom lenne, tömörnek és keménynek kellene lennie. De ez teljesen puha. Puha, száraz és porhanyós.

Tarján Péter botladozva lecsúszott a gazda mellé, a gödör bő méteres mélységben lévő aljára. Kemény, tömör talajra vagy az utóbbi napok kiadós esői miatt nedves, cuppogós agyagra számított, de ahogy az öreg Bánki mondta, odalent száraz, pergő termőtalaj fogadta. Furcsán érezte magát a fekete mélyedésben állva. Éppen csak kilátott a repceföldből, akár egy fuldokló a sárga tengerben. A háta mögött néhány lépésnyire ott állt ugyan a zöld Niva, mégis az előtte elterülő virágok milliói töltötték meg a látóterét, könnyű volt elvesznie bennük, ha sokáig bámult, egyre távolabb sodródott a hétköznapok valóságától.

– Na? Mit gondol? – kérdezte Bánki Róbert fölényesen, mintha éppen megoldott volna egy bonyolult matematikai feladványt. – Ez már csak valami, nem?

– Biztosan van rá magyarázat – szólt Péter, de hangja tele volt bizonytalansággal. – Kell, hogy legyen rá magyarázat.

A gazda mintha nem is hallotta volna a fiatal műszakis szavait, egyre lelkesebben folytatta:

– Ötvenkét darab. Huszonhat jobbos és huszonhat balos. Tizenhat méter hosszú mindegyik, a legszélesebb pontjukon tizenegy méter szélesek. Úgy számoltam, egyetlen lábnyom is több mint száz négyzetméter. A hiányzó földmennyiség, az egyméteres mélység alapján, az ötvenkét nyommal szorozva: körülbelül ötezer köbméter. Ötezer köbméter! Az ötezer tonna! Érti Péter? Ha teherautóra akarná pakolni, egy kisebb billencsre öt köbméter férne, de legyen nyerges, és férjen rá harminc, akkor is százhetven hatalmas teherautó kellett hozzá, hogy elvigyék innen! És kik pakolták föl ezt az ötezer tonna földet, és hogyan vitték el teljesen észrevétlenül, keréknyomok nélkül? És hova tették? És minek? Mi az értelme mindennek?

A hosszú litánia végén Bánki gazda széttárta a karját, ezzel is jelezvén, hogy a költői kérdésre nem vár igazi választ.

Péter csak fél füllel figyelt, belül már máshol járt, kétségbeesetten próbálta összeszedni a gondolatait. Eszébe ötlöttek a gyerekkori mesék óriásai, János Vitéz, Dávid és Góliát harca, a Biblia nagyra nőtt szereplői, és Odüsszeusz kalandja a küklopsszal. Aztán Gulliver, aki kétszeresen élte át a méretekből adódó helyzetet, egyszer ő járt az óriások földjén, egyszer meg ő maga lett óriás a liliputiak szemében. Wellstől is rémlett neki egy történet, amiben az emberek egy furcsa tápláléktól nőttek meg látványosan, és végül a japánok kedvenc gigantikus szörnye – Godzilla – is az eszébe ötlött.

Az este eközben végérvényesen átvette a nappaltól az őrséget, és csillagoktól tarka, tiszta, nyári égbolt borult az idős gazda és a szőke műszakis feje fölé. Bánki Róbert bekapcsolta a nagy teljesítményű kézilámpát, és azzal világította meg a köröttük terebélyesedő óriási lábnyom belsejét. A reflektor erős fénye még jobban kiemelte a sötétséget, csak az lett látható, amire a fénykéve rávetült, minden más beleveszett a fekete éjszakába. Az öreg gazda méterről méterre pásztázta végig a gödör alját, mint aki keres valamit, de még félútig sem ért, amikor elunta, és szitkozódva, morogva visszafordult a tétován álldogáló szőke férfihoz.

– Na, jöjjön Péter – mondta bosszúsan a gazda. – Menjünk vissza, ebben a sötétben úgysem leszünk okosabbak.

Tarján Péter feltornázta magát a lábnyom peremén, majd visszafordult, hogy segítsen kimászni Bánkinak, de az öreg nélküle is fürgén kapaszkodott fel a repceföldre. Visszasétáltak a Lada Nivához, beszálltak, és hangos döndüléssel csapták be egymás után az ajtókat. Néhány másodpercig szótlanul ültek, nem néztek egymásra sem, bámulták a szemtelenül vigyorgó holdtányért a szélvédőn keresztül.

– Mi lesz most, Robi bácsi? – kérdezte a műszakis.

– Mi lenne? Majd jön valaki, aztán megmondja, hogy mit láttunk.

– Le kellett volna fényképeznem! – ütött a fejére Péter. – Ott van a kesztyűtartóban, csak ki kellett volna vennem. Most a sötétben már nem látni semmit. Így Klárinak sem tudom megmutatni. Hogy én mekkora ökör vagyok! Le kellett volna fényképeznem még világosban.

– Majd holnap lekapja – legyintett az öreg. – De, mondja csak! Ha már így szóba került. Mi van a Klárival? Régen láttam.

– Terhes – felelte a szőke műszakis, majd a gazda kérdő tekintetét látva hozzátette –, szeptemberre várjuk. Nem tudta, Robi bácsi?

– Hogy tudtam volna? Ritkán járok be. Van idekint is elég dolgom.

– Hát van – helyeselt Péter.

A gazda bólintott, majd óvatosan rásandított a kormány mögött ülő szőke férfira, mintha nem lenne egészen biztos a dolgában, és lassacskán illesztve egymás mögé szavakat, halkan beszélni kezdett:

– Tudja, Péter, a nagyapám mindig azt mondta, Isten közöttünk jár, és figyel bennünket. Mi vagyunk az ő nyája, és ezért szemmel tart minket, törődik velünk.

– Robi bácsi úgy gondolja, hogy… – kérdezett közbe a műszakis.

– Nem gondolok én semmit se! De valaminek lennie kellett, és ha egy óriási élőlény taposta volna végig a repcét, annak nem ilyenek lennének a nyomai. Annak súlya lett volna, nem is tudom. Valahogy más lenne. Aztán ott vannak a traktorok is.

– Traktorok? – Péternek felrémlett a tanya udvarán heverő felborult MTZ.

– Igen. És a pótok is. Tegnap még csak egy pótkocsi áll az udvaron, a másik és a gép kinn maradt hátul, mert lerobbant. Most meg, látja mi lett! Valami áthajította a tető fölött, le is verte a sarkát, és most ott van az udvaron. A pót leszakadt, és ráesett a másik tetejére. Ez jóval több, mint egy ostoba tréfa.

– Láttam – mondta a műszakis. – Nem is értettem, mit keres egyik a másik hátán.

– A lábnyomok a repcében erednek, és ott is végződnek. De az irányuk a tanya felől tartott ide. Azon gondolkodtam, hogy aki vagy ami ezt maga után hagyta, az fentről jöhetett. Talán megbotlott égi útján, és letért egy kicsit. Vagy csak jelet hagyott nekünk, hogy tudjuk, még mindig ott van, és nem felejtett el bennünket.

– Isten? – kérdezte halkan Péter, de a gazda így is meghallotta.

– Akárki volt is, hatalmas, és különleges erővel bír. Az érkezésének a szele felkapta a traktort és a pótkocsit, mint a száraz falevelet. Nem hiszem, hogy személyesen nekem szólna mindez, és arra gondoltam, talán másnak is tudnia kell, ezért hívtam fel a Gonda Palit, hogy küldjön valakit.

– Isten? – tette fel újra, most már kétségekkel a szőke műszakis.

Bánki Róbert felcsattant:

– Isten, nem Isten, mit bánom én! Nem járok templomba, és nem is fogom vénségemre elkezdeni! Majd eldöntik a nálam okosabbak. – Aztán enyhültebben folytatta. – Indítson, Péter, magát is várják már odahaza, és rám is rám fér egy kupica pálinka, hogy ne ezen morfondírozzak egész éjjel.

Tarján Péter elfordította a slusszkulcsot, és a Niva motorja engedelmesen felbrummogott. Néhány oda-vissza tolatással megfordult az úton, majd visszavezette a terepjárót a Bánki tanya udvarára. A gazda jóformán szó nélkül szállt ki az autóból, és görnyedt háta csakhamar eltűnt a ház ajtaja mögött.

A hold magasan járt, mire a fiatal műszakis hazaért. A házban sötét volt, a felesége már aludt. Megmelegítette, majd megette a mikróba félretett vacsorát. De később, a zuhany alatt is egyre csak az ötvenkét lábnyom körül jártak a gondolatai. Vadabbnál vadabb elméleteket gyártott, ufók, szörnyek, elfeledett mitikus lények képei lepték el képzeletét. Még Klári mellé bújva is ET-ről, varangyokról, drakonokról és háztömbnyi gonosz bestiákról fantáziált. Eszébe jutott mindaz, amit még feltétlenül meg kell tudnia a nyomokkal kapcsolatban, és minden kérdés újabbakat szült. Lehet, hogy radioaktívak? Lehet belőlük DNS-mintát venni? A talajban maradtak-e élőlények, vagy elpusztultak a lépések során? Mi szokott ilyenkor történni? Egyáltalán kinek, melyik szervezetnek kell szólni?

A kérdések egyre áradtak, és Tarján Péter nehezen tudott elaludni. Úgy érezte, csak egy percre hunyta le a szemét, mégis mikor kinyitotta, már világos volt, és kávéillat áradt a konyha felől.

„Mennem kell – gondolta. – Vissza kell mennem, hogy készítsek pár fotót.”

Rohamtempóban mosakodott és öltözött. Összeégette a száját kávéval, futó csókot lehelt az ámuló Klári szájára, és kiviharzott a házból. Menet közben húzta magára a dzsekit, és kipörgő kerekekkel indult a Nivával a Bánki tanya felé. Csupa sár lett az autó a tócsákból felcsapódó létől, és egy-egy nagyobb döccenőnél minden eresztékében nyöszörgött, de Péter most nem kímélte a kiszolgált hivatali terepjárót. A tanyára be sem hajtott, előbb a repceföld felé kanyarodott, gondolta, majd később beköszön az öreg gazdának.

Ahogy kiért a tanya melletti szántóhoz, először azt hitte, rossz irányba fordult, de aztán megismerte a helyet. Csakhogy a nyomok helyén most egy húsz méter széles, friss szántás húzódott. A barázdák szélén egy ekesorral fölszerelt Zetor állt, mintegy magyarázatképpen, hogy eloszlasson minden kétséget.

Péter csalódottan fordult vissza. Ahogy elhajtott a tanya előtt, észrevette a gazdát az udvaron, aki éppen a felborult MTZ-t billentette talpra egy másik, kisebb traktor segítségével. Befordult a házsor mellé, és leállította a motort.

– Jó reggelt, Robi bácsi! – köszönt hangosan az öregnek.

– Magának is, Péter! – kiabált vissza a gazda, hogy túlharsogja a kis traktor berregését, aztán, ahogy végzett, ő is leállította a munkagép zakatolását.

Péter odalépett Bánki gazdához, és kezet nyújtott. A gazda elfogadta, és keményen megragadta a kinyújtott jobbot.

– Mi történt, Robi bácsi? – kérdezte a műszakis, miközben a gazda csak nem akarta elengedni a kezét. – Beszántotta?

– Be – szólt röviden Bánki, és elengedte Péter kezét, de helyette a vállát fogta marokra.

– És a gödrök?

– Van egy talajgyalum.

– Értem – mondta a műszakis, de nem értette.

– Akkor jó – mondta a gazda, és elengedte Péter vállát –, mert megbántani senkit nem állt szándékomban. Különösen magát nem.

– Csak azt nem értem, hogy miért – szólalt meg a szőke férfi, és most ő nyúlt a gazda könyöke után, mert az már félig elfordult, mutatta, hogy menne tovább a dolgára.

– Hogy miért? – tűnődött hangosan Bánki Róbert. – Nézze, Péter! Nekünk úgysem mondja meg senki, hogy mindez mit jelent, és állítom, hogy nem is nekünk szólt mindez. Nem volt más, csak egy baleset, mint amikor az ember véletlenül lelép a járdáról, vagy a kocsijának a kereke lelóg az aszfaltról a sárba. A sárban lakó bogarak talán különös jelentőségűnek tekintik a rajtuk végiggördülő abroncs mintáját, de mi tudjuk, hogy semmi személyes nem volt az egészben.

– De ennek azért nagyobb jelentősége van, mint egy… – próbált közbevágni Péter.

– Semmilyen jelentősége nincsen. Higgyen nekem, Péter! – nyugtatta a gazda. – Idejön a hadsereg vagy az akadémia vagy a mit tudom én, miféle szervezet, és hónapokig méricskélik a nyomokat mikrométerrel, sugárzásmérővel és ki tudja még, milyen szerkezetekkel. Engem meg kitiltanak a saját tanyámról. Emlékezzen csak, amikor telket osztott az önkormányzat! A Gonda Pali minden este itt sírt a vállamon, hogy megszállták a régészek a parcellákat, hónapok óta nem tudja miattuk eladni a földet, és csődbe megy az egész falu. Akkor is mit tehettünk? Semmit! Ki kellett várni, nem is keveset, több évet pár vacak cserép miatt.

– Azok avar kori leletek voltak – dünnyögte az orra alatt Péter, de egyre kisebb meggyőződéssel.

– Hát én nem fogom megvárni, hogy más döntse el helyettem, hogy mikor vethetek, mikor arathatok a saját földemen! – folytatta indulatosan a gazda. – Háromkor fölkeltem, elsimítottam a gyaluval, beszántottam és kész! Majd vetek bele, ha akarok, és a maradék repcét meg le fogom aratni! Ez az én földem. A Jóisten összetaposhatja, de el nem veheti tőlem.

– Legalább egy fényképem lenne – sóhajtott a műszakis –, hogy megmutathassam.

– És ki hinne magának? – kérdezte az öreg Bánki enyhültebb hangon. – Még Klári is kételkedne. Nem mondaná ki soha, mert szereti magát, de kételkedne. Bólogatna, vigasztalná, de belül, legbelül nem hinné el. Legfeljebb annyit hinne el, hogy maga tényleg hiszi, hogy azt látta, amit látott.

Tarján Péter lehajtotta a fejét.

– Most mit mondjak a polgármesternek?

– Neki azt mond, amit akar. De ha rám hallgat, mindenkinek ugyanazt mondja. Azt, hogy tévedtünk. Telihold volt tegnap, az mindenkinek az agyára megy. Mondja azt, hogy valaki beleszántott a repcémbe, azt akár meg is nézhetik, ott a szántás.

– Köszönöm – mondta Péter, bár nem tudta, hogy mit is köszön meg. – Minden jót, Robi bácsi.

– Magának is – szólt a gazda, és elfordult, indult tovább a teendőit ellátni.

A szőke műszakis visszaült a volán mögé, a kezdeti sietséghez képest álmos lassúsággal fordult ki a tanya udvaráról, és felesleges óvatossággal kerülgette a sáros Nivával a kátyúkat, miközben a Bánki tanya egyre messzebb maradt mögötte. Mindvégig azon tűnődött, hogy vajon mit keresett itt egy ekkora isteni lény. Valóban csak véletlen lenne, vagy volt valamilyen kifejezett oka?

Aztán hirtelen az eszébe ötlött valami. A néhány nappal ezelőtti zivatar, amitől sáros lett az út, és megtelt vízzel az összes gödör. Azok a két-három méter hosszú gödrök éppen a Bánki tanya közelében szaporodtak el igazán, ott nehezítették meg annyira a vezetést, hogy ő is majdnem elakadt. Felidézte magában az utat, és bevillant, hogy a pocsolyák mennyire egyformák voltak, egyenlő távolságra egymástól, és mindegyik emberi lábnyomot formázott, ha nem is olyan nagyot, mint a repceföldön lévők.

Miközben beért Sártorokra, Tarján Péter mosolyogva és elégedetten dőlt hátra a műbőr vezető ülésben, mert úgy hitte, megoldotta a rejtélyt. Azt ugyan továbbra sem sejtette, hogy miféle lény járt a repceföldön, de azt igen, hogy mit keresett ott az óriási lábnyomok gazdája: valakit, aki jóval kisebb nála, és elszaladt vagy csupán elszakadt tőle. És Péter őszintén remélte, hogy meg is találta.

 

Szerző: Boros György László  2011.02.13. 17:19 Szólj hozzá!

Címkék: scifi novella

A bejegyzés trackback címe:

https://fulszoveg.blog.hu/api/trackback/id/tr192658432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása