Az asszony órák óta egyensúlyozott az álom és az ébrenlét határán. Feszülő hólyagja sürgette, de nem akart kikelni a kényelmes, bemelegített ágyból, nem vágyott otthagyni a paplan ölelését, a párna puha támasztékát, a férje ritmikus szuszogását, hátának simulásra hívogató görbületét, de leginkább a tompa csöndet és a hálószoba ismerős sötétjét sajnálta felcserélni a fürdőszoba szögletes ridegségére.

Sóhajtva nyitotta ki a szemét, s futó pillantást vetett a digitális óra számlapjára. Megadóan vette tudomásul, hogy hajnali három múlt pár perccel. Halvány düh fogta el a megszakadt alvás miatt, csendben átkozódott, hogy minek is ivott annyit lefekvés előtt, de ahogy tisztultak a gondolatai, az is eszébe ötlött, hogy a vacsora igen fűszeresre sikerült, és szinte itatta magát, követelte, hogy minél többet igyon. Meg is lett az eredménye!

Kitakarózott, majd felült az ágyon, és lábujjaival kitapintotta a szőnyeget. Papucsot szinte soha nem viselt, szeretett mezítláb járni, nem is értette a férjét, aki még a strandon is csak közvetlenül a vízbe lépés előtt lépett ki a papucsából. Talpa alá simult a rongyszőnyeg, de ücsörgött még egy kicsit, hagyta, hogy az ólálkodó álom visszatérjen, hátha képes lesz a teljes fölébredés nélkül is eljutni a fürdőig, elvégezni a dolgát, és gyorsan visszabújni a paplan alá, hogy nagy kifliként hozzábújhasson alvó férje hátához, és folytathassa az alvást, nem gondolva arra, hogy már csak néhány óra maradt a reggeli ébresztőig.

Felállt, majd elindult résnyire nyitott szemmel, szinte vakon, emlékezetből vonult át a sötét házon. Kilépett a hálóból, végigsétált a rövid folyosón, és benyitott a fürdőszobába. Odabent óvatosan lépkedett, igyekezett a leterített szőnyegeken maradni, nem akarta, hogy a hideg kő teljesen felébressze, így jutott el a vécéig. A félhomályban kitapogatta, majd felhajtotta a fedelét, megfordult, és hálóingét két kézzel csípőig felhúzva leült. Felszisszent a hideg ülőke érintésétől: az érzés sokkal közelebb lökte az ébrenléthez, mint szerette volna, de szerencsére csak egy pillanatig tartott.

Várt egy kicsit, hogy el tudjon lazulni, és végre sikerült – hólyagjának tartalma hangos csobogással ürült a vécébe. Oda sem figyelve hallgatta a csurgást, majd némi préssel kifacsarta magából az utolsó cseppeket. Miután végzett, letekert egy kis papírt a falra szerelt gurigáról, és ezerszer begyakorolt mozdulattal megtörölgette az ágyékát, majd a papírt elengedte, hogy lehulljon a csészébe.

Már majdnem felkelt, hogy megfordulva lehúzza a vécét, amikor egy apró fénypontot vett észre úgy karnyújtásnyira maga előtt. A fény kicsiny volt, legfeljebb akkora, mint a karácsonyfaizzó-füzér egyetlen apró lámpácskája, s a színe néha kékes, néha zöldes, és az ereje is változó. Időnként élesen felizzott, aztán csaknem kialudt, de sosem szűnt meg teljesen.

Az asszonyt lenyűgözte a lebegő fénypont, teljesen felébredt tőle, és a fejét szélesen ingatva, jobbra-balra hajladozva próbálta a pötty helyét a térben pontosan meghatározni. Nem értette, miként maradhat a levegőben, azon töprengett, hogy mit is lát éppen.

– Talán egy tükröződés vagy hasonló dolog – gondolta, és mindenképpen racionális magyarázatot keresett. Emellett aggódott is kissé, mert azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a fény nem is létezik, csupán az agyában történik valami olyasmi, amitől látni véli.

– Nem is csodálnám, ha megőrülnék – motyogta a vécén ülve. – Ebben a házban minden lehetséges.

Miközben beszélt, furcsa dolgot tapasztalt: A fénypont színe és lüktetése követte a szavait, a hangerejét, és a hangsúlyát. A lüktetés az elhangzott szavak ritmusához igazodott, s mikor a mondat végén elhallgatott, a fény beállt egy lassan pulzáló, alig észrevehető szintre, afféle üresjáratba került.

– Ez valami hangfelvevő? – kérdezte hangosabban, már csak azért is, hogy megbizonyosodjon a dologról. És tényleg: a lebegő fénypont ritmikusan felizzott, és villogott az elhangzott kérdés hangjainak megfelelően.

Az asszony felbátorodott.

– Ha megőrültem, akkor már úgyis mindegy, de ha nem, akkor ez igazán érdekes lesz – gondolta, miközben előrehajolt az ülőkén, és kinyújtotta a kezét a fény felé.

– Ha az agyamban vagy, nyilván nem tudlak eltakarni – vélekedett, és tenyerét a fény elé helyezte.

Pontosan az történt, amire számított: a pötty nem látszott, amíg a tenyere takarta, az viszont feltűnt az asszonynak, hogy a fürdőszoba fehér csempéin továbbra is tükröződik a fény. Ezen felbátorodva előrébb nyúlt, hogy megérintse a semmin függő fénypontot. Azt várta, hogy érezni fog valamit, valami ellenállást, talán kemény lesz, talán forró, talán meg is égeti – de semmi ilyesmi nem történt. A tenyere akadálytalanul hatolt át a fénylő szikrán, vagy a szikra hatolt át a tenyerén, egy pillanatra kékre festette a kezét belülről, majd előbukkant, és ott ragyogott tovább.

Az asszony többször is áthúzta rajta a tenyerét, de egyetlen alkalommal sem történt semmi. Nem égette meg, és nem érzett semmilyen ellenállást; ha éppen takarásban volt, akkor nem látszott, és ha előbukkant, mindig ugyanúgy fénylett tovább. Ezzel eljátszott egy darabig, majd elunván abbahagyta, és tűnődve nézte tovább a lebegő fénypontot.

Hosszú percek teltek el. Az asszony ült a vécécsészén a fürdőszoba sötétjében, és csak nézte az apró csillagot. Nézte és gondolkodott. Azon törte a fejét, hogy mit is lát tulajdonképpen, hogyan is kell értelmeznie a látványt, és ha nem is tudja pontosan, hogy mi ez, végtére is, mit kellene mindezzel kezdenie? Próbálta elképzelni, hogy mit is tehetne. Mondjuk, felébreszti a férjét, és iderángatja, és még az is lehet, hogy nem tűnik el addigra a csillag, de onnantól hogyan tovább? Felhívnak valakit? A tévét? A rádiót? Hogy hülyét csináljanak magukból? Mert abban nem lehetnek biztosak, hogy a csillag mindaddig itt marad, amíg megmutatják egy illetékeseknek. És egyáltalán, ki ilyenkor az illetékes? Mi ez, talán egy ufó jelenség, vagy valami egészen más?

Miközben töprengett, a csillogó pöttyön apró változások mentek végbe. A kezdeti kékről zöldre váltó színe immár inkább vörös és sárga lett, és ezzel párhuzamosan a fényereje csökkenni kezdett, fokozatosan halványodott. Sötétebb lett, és alig lehetett már észrevenni. Az asszony is egyre jobban erőltette a szemét, hogy láthassa még egy darabig.

– Úgy látom, megoldódik magától – gondolta szomorúan, mert kicsit beleélte magát, hogy valamiképp mégis világszenzáció lesz a dologból, s a családi házuk fürdőszobája bevonul a történelembe.

Csalódottan kelt föl a vécéről, de a hosszúra nyúlt ücsörgés miatt az ülőke hozzátapadt a combjához és a fenekéhez, és felálláskor megemelkedett, majd hangos csattanással zuhant vissza a helyére. Ezzel egy időben a csillag fénye újra kigyúlt, s ragyogó kék színnel izzott tovább. A zaj és a fény együttese az asszonyt is megijesztették, így visszahuppant az ülőkére, és kényszerűen tovább szőtte a gondolatait.

– A csönd elvitte, a zaj visszahozta – mondta ki hangosan, s kíváncsian figyelte a fény lüktetését, ami pontosan a szavainak ritmusára történt. A mondat végén a csillag élénkpirosra váltott, és egyenletesen fénylett.

Az asszony várt egy kicsit, majd bólintott, mint aki megértett valami fontosat.

– Hát, jó. Akkor figyelj! – szólt végül, és mély levegőt véve beszélni kezdett. – Az lesz a legjobb, ha a kislánykorommal kezdjük, mert nagyon csenevész lányka voltam, és sokat betegeskedtem. Apám meg ráadásul fiút akart. Nem is bocsájtotta meg soha, hogy lánynak születtem.

A fény megértően hunyorított, majd biztató vörösben égve várta a folytatást. Az asszony pedig folytatta. Beszélt az életéről, gyermekkorával kezdte, fiatalkorával folytatta, elmesélte a történetét, elmondta örömeit és bánatait, elmondta, mit szeret, mit gyűlöl, honnan jött, és hová tart. Minden apró titkát kitárta a lüktető fénynek, elmondatlan gondolatait fedte fel egy apró, fényes csillagnak. A csillag minden szavát pulzálva követte, a szünetekben pedig megértően hunyorgott.

Órák teltek el, s a hosszú vallomás alatt elmúlt az éjszaka, s a sötétség oszladozni kezdett. Ahogy világosodott, egyre kevésbé látszott a fénypont, és egyre nehezebben tudta az asszony szavakba önteni a gondolatait. Mindkettőjüket megzavarta a külvilágból egyre inkább beszivárgó fény.

Az asszony befejezte az utolsó mondatát, és felnézett.

– Abba kell hagynunk mára – mondta. – Kezdődik a nap, nem maradhatok.

A csillag erőteljesen felvillant. Mintha csak válaszolna, talán helyeselt.

– Furcsa, de nem vagyok már álmos – csodálkozott az asszony.

A csillag újfent felvillant.

– Ha itt leszel, éjszaka eljövök megint – ígérte az asszony, és csak remélte, hogy érti valaki a másik oldalon.

A fény biztatóan villant egyet, majd lassacskán végképp kialudt.

Az asszony próbálta a tekintetével megtartani az egyre világosabb fürdőben az apró, halványuló fénypontot, de hiába meresztgette a szemét, egyre kevésbé volt látható, míg végül teljesen elenyészett, s többé nem sikerült sehogy sem felfedeznie. Enyhe szomorúság és csalódottság járta át, sajnálta, hogy véget ért, de aztán visszagondolt a hajnali történetre, újra felidézte a gyónással járó megtisztulást, és kezdte jobban érezni magát. Végül is, ki mondhatja el magáról, hogy beszélgetett egy csillaggal?

Ezzel a jókedvvel állt fel a vécéről, most döbbent csak rá, hogy a csészén ülve beszélt órákon át, de furcsamód egy csepp szégyenérzet sem töltötte el. Kuncogott, mikor megnyomta az öblítő gombját, és zsibbadt tomporát masszírozva, jókedvűen sietett vissza a hálószobába. Az óra fél hatot mutatott, s bár az asszony már nem volt álmos, szívesen bújt vissza az ágyba. Mosolyogva odavackolt alvó férje mellé a maradék negyedórára, szorosan hozzásimult, s miközben eligazgatta magán a takarót, azon merengett, hogy majd este, lefekvés előtt mindenképp megiszik legalább egy liter vizet, bármi is legyen a vacsora.