Rém az ajtó mögött

A hangszerbolt mélyén, a belső ajtó mögötti világ, mindig is adott okot a találgatásra, sosem lehettek biztosak abban, hogy valójában mire is számítsanak odaát.

Néhány hangszer – de főként az öreg bőgő – váltig állította, hogy az csupán egy javítóműhely, míg mások égre-földre esküdöztek, hogy szörnyű kazán, afféle krematórium, ahol a hibás vagy túl öreg instrumentumok vesznek végső búcsút az árnyékvilágtól. Akkora ott a tűz, hogy nemcsak a fa vet lobbot azonnal, hanem az ezüst és a réz is megolvad, nincs attól biztonságban senki; legyen az mahagóni, rózsafa, fenyő, ében, paliszander, sárgaréz, nikkelezüst, de még a zongora páncéltőkéje is forró viaszként zubogna odabent.

Az öreg bőgő a sarokból hiába nyugtatta a többieket, hogy lássák csak, ő is itt van, pedig a D húrja és az egyik fakulcsa is hiányzik, a fiatalabbakat nem lehetett efféle érvekkel meggyőzni. Sőt, az érveit könnyedén ellene fordították, miszerint éppen az cáfolja meg a javítóműhely létét, hogy az öreg bőgőt sem húrozták fel, pedig ki tudja, mióta támasztja már a falat, szegény.

A krematórium elmélete egyre nagyobb teret nyert, és lassacskán egy egész hitvilág alapját képezte. Egy bizonyos pont után már az sem segített volna, ha minden egyes hangszert bevisz a mester, és új húrokkal, sípokkal lát el, megtakarítja a poros fúvókákat, viasszal ápolja a homályos politúrt, citromolajjal keni a száraz fogólapokat, és kifényesíti a réz, arany és ezüst gépeket, billentyűket és alkatrészeket. Minden olyan eseményt, ami nem illett a képzeletük által gyártott fixa ideához, vagy hazugságnak kiáltottak ki, vagy pedig álságos, ellenük irányuló tettnek, ami csakis azért történik, hogy az éberségüket elaltassa.

Az idő múltával még az öreg bőgő is kételkedni kezdett abban, amit eddig tudni vélt. Egyre halványabban emlékezett, hogy járt már odabent, egyre halványabban emlékezett a mester kezére, amint vászonnal, viasszal, olajjal simogatja, csak arra emlékezett, hogy új húrokat kapott, meg arra, hogy jó ideig mennyire élénken élt benne az érzés, mikor a vonón feszülő gyantás lószőr bizsergető húzása életre keltette benne a zenét. Mély és hosszú hangok törtek elő a megrezdülő húrokból, lekúsztak a húrlábon, testében csapongva erőre kaptak, rezgésbe jött tőle a vékony fedőlap, és az f lyukakon át felcsapott a világ legszebb és egyben legkeserűbb dallama, mégis vigasszal telve, édes futamokkal enyhítve az ólmos bánatot. Bálnák és farkasok sírása, öreg kunyhók, kivénhedt bárkák fa eresztékének nyikorgása, végtelen barlangokba, feneketlen kutakba kiáltott fájdalom reménnyé vált visszhangja szólalt meg a mester keze által, a vonó és a húr tökéletes találkozásakor. Aki hallotta, nem állta meg könnyek nélkül, s nem lehetett eldönteni, hogy a bú vagy az öröm szorítja jobban a lelket, s préseli szemünk sarkába a sós nedveket.

Akkor az egyszer, egyetlen egy alkalommal játszott a mester a bőgőn, s ez lett a gordon búcsúdala is, mert azóta sem vette kézbe senki. A magányos koncert után a mester kicipelte a boltba, és a falhoz támasztotta; a bőgő mégsem érezte elhagyatva magát, mert élt benne a zene emléke, és a remény, hogy egyszer megint ott lesz, odabent a satuk, fogók, fúrók, kulcsok, olajok, festékek és pácok között, és újra kisírhatja magát a mester karjaiban.

Amikor visszakerült a boltba, napokig, hetekig csak emlékezett és emlékezett; újra és újra felidézte, hogy mi történt odabent. Képzeletében egyre hosszabb lett a zene, ami közte és a mester között – akár egy titkos házasság – életre szóló szerződést köttetett.

Aztán elérkezett az az idő, amikortól a kezdetben színes emlék szürkülni kezdett, megfakult, és minden egyes nappal kevesebb és kevesebb lett benne a részlet.

Először az érzéseket feledte el; nem emlékezett többé arra, hogy milyen volt, amint négy vadonatúj húr feszült rajta, milyen volt, ahogy a testében áradt a muzsika, milyen volt, ahogy a mester ujja glisszandót csúszik a fogólapon, milyen volt, ahogy a mester térde a derekához ér. Azután a szagok és az illatok következtek: egyre kevésbé tudta felidézni a tiszta szesz, a pácok, a frissen fűrészelt fenyőlapok, a citromolaj és a gyanta illatát. Egyedül a felmosószer szagának emléke maradt meg benne, mert azt a gyakran ismétlődő takarítás életben tartotta.

A zene maradt meg legtovább, de a dallam az évek során egyszerűbbé vált, egyes díszítések, a vonókezelés, a hangszínek és a dinamika kikopott belőle; mostanra egy néhány soros fütyörészhető melódiává korcsosult az eredeti magasztos – és természetesen sokkal hosszabb és bonyolultabb – szonátához képest.

Az öreg bőgő mára már jóformán csak arra emlékezett, hogy régebben milyen könnyedén volt képes felidézni bármit, régebben mennyire frissek és kézzel foghatóak voltak az emlékei; nem ilyen sikamlós angolnák, hogy amint rájuk fókuszál, azonnal elslisszolnak, kicsúsznak a jelenből, s összetekeredve meglapulnak a múlt homályában. Nem volt már annyira biztos benne, hogy tényleg megtörtént-e mindaz, amit eddig igaznak hitt, s egyre kevésbé volt képes ellenállni a többiek – de különösképpen a fiatalok – lendületes meggyőző erejének, a belső szobában terpeszkedő gyilkos krematóriumot hirdető vallásos összeesküvés-elméletnek.

A teória elsősorban megfigyeléseken, találgatásokon és egyes hangszerek elbeszélésén alapult. Annyit mindnyájan tudtak – és ezt még az öreg bőgő sem cáfolta sosem –, hogy odabent tényleg van egy nagy kályha. Időnként kihallatszott, amint a mester begyújt, és tény, hogy egész télen meleg áradt bentről, ha időnként nyitva maradt az ajtó.

Mindennek az elindítója, az első rémisztő hír egy meggypiros, tizenkét húros gitártól származott, akit a mester hozott magával valahonnan. Az, hogy honnan került a boltba, sosem derült ki, mert a gitár törötten, sokkos állapotban érkezett: a nyaka eltört, elvált a testétől, lehet, nem bírta a sok húr feszítő erejét, vagy baleset érte talán. Az, hogy mi történt vele valójában, sosem derült ki, mert a gitárt annyira megviselte az eset, hogy minden régebbi emlékét – ami az addigi életére vonatkozott – elfelejtette. Amikor a mester meghozta a western gitárt, nyomban be is vitte a belső szobába, s csak hosszú napokkal később látták viszont, a mester akkor hozta ki, és állította a többiek közé egy állványra. Azok persze azonnal érdeklődve faggatni kezdték; mindent tudni akartak róla, de főleg arra voltak kíváncsiak, hogy mi történt – mi történt odabent. A tizenkét húros, piros testű gitár pedig készséggel elmesélte mindazt, amit látott, és ami a belső szobában megesett.

Amíg vissza nem ragasztották a nyakát a kijavított testre, és be nem állították a nyakában végigfutó feszítőpálcát, addig nem volt igazán eszméletén, s minden, ami az előtt történt, amnéziás homályban maradt. De onnantól, hogy újra egésszé vált nagyon is jól megfigyelt mindent, s pontos és részletes hírekkel szolgált az ajtón túli titkos világról.

Kezdetben egy hosszú asztalon vagy inkább satupadon feküdt, s jó ideig meg sem mozdították; mindeközben ragasztó és száradó festék szaga áradt – szinte elviselhetetlenül. Már ekkor érezte a kazán melegét, de akkor még nem tudta, hogy mi célból lobog benne a tűz. Később a mester többször is kézbe vette, megolajozta a kulcsait, kapott egy új elefántcsont húrlábat, és felhúrozta; igaz, egyelőre csak hat húrral, talán nem bízott benne, hogy a nyaka elbírja mind a tizenkettőt. Játszott is rajta egy keveset, de nem olyan igazi countryt, amit a gitár igazán szeretett, hanem csak afféle futampróbát meg egy-két akkordot, épp csak annyit, hogy a koptatóján legyen néhány ujjlenyomat – még pengetőt sem használt hozzá.

Vagy két napig hevert ezután a sarokba támasztva félig felhúrozva, de ezalatt mindent megfigyelt, ami a szobában történt:

A mester reggelente kihamuzta a kályhát, majd megtömködte újságpapírral, s annak a tetejére vékony gyújtóst rakott. Sercent a gyufa, és fellobbant a tűz. Egy idő után a lángoló lécekre, pálcikákra nagyobb fadarabok kerültek, és a vastagabbak között akadt néhány olyan darab, amitől a meggypiros western gitár majd eszét vesztette, s a félelem jeges szorítását érezte hosszú fekete nyakán.

A kályha mellett egy fatartó doboz hevert, benne a tüzelővel, ami jobbára hasogatott akác, éger és tölgy keverékéből állt, ám a doboztól alig néhány arasznyira egy régimódi, vesszőből font papírkosárból, furcsa formájú, nyers és festett fadarabok álltak ki, s egyik-másik szörnyen ismerősnek tetszett. Borításdarabok, fogólapok, merevítő lécek, hangterelők, egy komplett hegedűnyak csigával és kulcsokkal, no meg egy hosszában végigrepedt, billentyűjét vesztett tenorfurulya kandikált ki a kosárból. S a legszörnyűbb az egészben az, hogy a mester egyszer-egyszer a fatartóból elfogyott hasábokat a papírkosárból pótolta.

A testétől megvált hegedű és a furulya eltüzelése mély nyomot hagyott a gitárban. A rettegés és az undor hatására piros árnyalatú lakkozása szinte kifehéredett. Émelyegett már attól is, hacsak rágondolt, ahogy halkan pattogva lángra kap a tűzbe vetett hangszer fája, de előbb még felhólyagzik rajta a festék! Még szerencse, hogy nem kellett sokáig néznie, mert a mester hamar becsukta a kályha ajtaját.

Innentől alig várta, hogy végre teljesen felhúrozzák, és kikerüljön e rémes purgatóriumból, ugyanakkor a frász jött rá, és minden ízében remegett a halálfélelemtől, mikor a mester végre kézbe vette. Ahogy a nyakán érezte a mester kezét, képtelen volt megszabadulni a közeli vég gondolatától, s hiába szaporodtak rajta a húrok, csak nem tudott megnyugodni. Még kint az üzletben is elővette néha a szorongás, főként mikor a friss húrok nyúlása miatt időnként újrahangolták.

A többi hangszer egy ideig elhűlve, vagy inkább kétkedve fogadta a western gitár elbeszélését, de a sokszor ismételt történetek sorsa idővel beteljesedett, s azon vették észre magukat, hogy egyrészt az igazságtartalma megkérdőjelezhetetlenné vált, másrészt az új hangszereknek már úgy mesélték tovább, hogy nem is emlékeztek arra, hogy kivel esett meg eredetileg. Sőt, olykor-olykor az elbeszélő (ez főként a húros hangszerekre volt jellemző) nem átallotta úgy előadni, mintha a saját élményét osztaná meg.

A krematórium vallását tovább erősítette, hogy számos törött vagy javításra behozott hangszert sosem láttak viszont. Behozta valaki a boltba, átadta a mesternek, aki gyakran a fejét csóválta, s gondterhelt arca még jobban elkomorult, amikor egy-egy jobb sorsra érdemes instrumentum állapotát meglátta. Átvette a törött, repedt, elkopott vagy csak megunt fúvós, húros, ütős hangszereket, esetenként fizetett vagy neki fizettek, s a jövevények bekerültek a belső szobába. Néhányuk, mint a tizenkét húros gitár, megjavítva, felújítva kikerült a boltba, másokért eljött az eredeti tulajdonosa, de voltak jó számmal, akik csak befelé lépték át a küszöböt, kijönni már nem látta őket senki. Elképzelhető persze, hogy a műhelyből kihozott tokokban rejtőztek, de tokból sem volt annyi, hogy minden eltűnt társukra elég legyen magyarázatként. Kezdetben nem volt jelentős az áldozatok száma, tulajdonképpen pontosan megegyezett azzal, ahányszor a mester azt mondta a szomorkodó ügyfélnek, hogy „sajnos, itt már nem tehetek semmit, túl mély a törés”, vagy valami ehhez hasonlót. A kulcs itt is az időben rejlett. Az évek során, szinte minden hangszernek lett egy-egy saját rémtörténete a belső szobáról, és a máglyahalált lelt társak létszáma is egyre nőtt. A végére már néhányan nemcsak a hosszában repedt fúvósok, hanem apró hibájú vagy teljesen hibátlan, sőt, vadonatúj hangszerek hamvasztását is tudni vélték.

Az öreg bőgő minden szavát megcáfolták, hiába mondta, hogy a mester jó, a mester értük van, a mester élete az, hogy szóljon a világon a zene; a fiatalok lehurrogták. Sőt egy idő után meggyanúsították, hogy ő a mester beépített ügynöke, és nem bírja elviselni, hogy a többiek tudják az igazságot, de majd egyszer ő is odakerül, és akkor majd meglátja!

Az öreg bőgő hiába próbálta elmesélni, hogy mit érzett, amikor odabent volt; a fiatalok lehurrogták, ráfogták, hogy kém, és csak azért traktálja őket effajta dőreségekkel, hogy elaltassa éberségüket. De ők nem hagyják magukat megtéveszteni!

Az öreg bőgő végső elkeseredésében rámutatott arra, hogy még ha igaz is a kazán, mi értelme rettegésben élni, mikor úgysem tehetnek ellene semmit; a fiatalok újfent lehurrogták, ráfogták, hogy jellemző, mennyire cinikus, ezzel is csak azt bizonyítja, hogy a másik oldal beépített ügynöke, azért is van csak úgy odatámasztva a falhoz, hogy mindenkit szemmel tarthasson.

Az öreg bőgő erre már nem szólt egy szót sem, pedig eszébe jutott, hogy látott még valamit odabent, valami igazán fontosat, de most már inkább hallgat, mert nem hinnének neki úgysem. Titokban azért imádkozott egy kicsit, hogy a mester tegyen végre valamit, valami olyat, amitől megváltozik minden, s ne csak a többiek kétségbeesett sóhajait kelljen hallgatnia.

A tél végére már a fémtestű hangszerek is csatlakoztak a krematóriumvalláshoz, minden hajnalban közös kántálással könyörögtek a teremtőhöz, hogy szabadítsa meg őket a gonosz mestertől, és vezesse el mindnyájukat az örökkévaló muzsika földjére, ahol nincsen szakadt húr, törött nád, s a gyakorló hegedű is Stradivariként szól.

A mester mindeközben végezte munkáját, fúrt, faragott, hangolt, javított, vett, eladott, mit sem tudott a boltban terjedő okkult tanokról. Ámbár, ki tudja? Lehet, hogy mégis sejtett valamit, mert egyre többször és egyre hosszabban tűnt el a belső szobában; olyankor is ott volt, amikor minden javítást befejezett, jószerivel elő sem bújt; s a bejárati ajtón leginkább a „rögtön jövök” tábla lógott a „nyitva” helyett. Az ajtó mögül sivító, reszelő, fűrészelő hangok szűrődtek ki, amelyektől a boltban egyre inkább eluralkodott a pánik. Egyedül a rövid zongora és az öreg bőgő maradt immunis a tömeghisztériára; a bőgőnek megvolt a saját hite, ő mindenek felett bízott a mesterben, a zongora pedig annyira unatkozott, hogy azt se bánta volna, ha feldarabolják és eltüzelik, legalább történik valami; a lelke mélyén meg ostobaságnak tartotta az egészet. Nyolc éves ittléte alatt számtalanszor eltüzelhették volna, miért tennék éppen most?

A tavasz érkeztével egyre többet volt nyitva az ajtó, és egyre erősebb szagok áradtak ki odabentről a boltba. Ragasztó, hígító, festék és néha felhevült, égő fa orrfacsaró bűze is terjengett. A mesternek sem eshetett jól, mert sokat szellőztetett. Gyakran órákig nyitva volt a bejárati ajtó is, így néha beszökött az utcai zaj: kerekek fordulása, lépések koppanása, kiáltások elhaló hangja, galambok búgása, enyhe eső szemetelése. Az üzlet belsejében a vallásos érzület a tetőfokára hágott. Valamelyik hangszer kitalálta, és meggyőzte a többit, hogy a mester kifestette a belső szobát, biztos eladja a boltot, és rövidesen mindnyájan máglyára kerülnek, már készítik számukra a krematóriumot. A többiek szinte azonnal – és minden kétely nélkül – csatlakoztak, és egyre elviselhetetlenebb lett a világvége szekta folytonos kántálása. Egyedül a bőgő tartotta magát távolt a templommá vált üzlet padjaitól, mintegy a karzatról figyelte az eseményeket. A zongora pedig érdeklődve várta a „neki aztán mindegy” végkifejletet.

Nem tudni, hová vezetett volna az egész, ha a mester be nem fejezi titkos tevékenységét egy napon. De befejezte, egyszerre kinyílt a műhely ajtaja, és jó darabig nyitva is maradt. A mester előbújt odújából és nekilátott kitakarítani az üzletet. Először is: minden hangszert és polcot leporolt. Most vették csak észre, hogy vékony fűrészporréteg lepett be mindent. A portalanítás után ablakot pucolt, felmosott, és kifényesítette a bejárati ajtó rézkilincsét. A klarinét és – örök riválisa – a tenor szaxofon nyikkanni is elfelejtett, úgy figyelt. A gitárok és a hegedű is abbahagyták a halk nyikorgást, és kíváncsian várták a folytatást. A zongora elszundított a hátát masszírozó rongycsomó hipnotikus hatásától. Az öreg bőgő már érezte, hogy valami fontos dolog van itt készülőben, valami fontos és nagyszerű, és imádkozott, hogy ne kelljen csalódnia.

A mester – miután patika tisztaságot teremtett a hangszerboltban – nekiállt átrendezni a kirakatot. Odébb rámolta a gitárokat és a hegedűt, még a dobogó legszélén álló szaxofont is megigazította kissé. Bement a belső helyiségbe, és kihozott néhány különös állványt, majd elhelyezte őket az átrendezést követően keletkezett üres helyekre. Mielőtt a hangszerek felocsúdhattak volna, újból bement a műhelybe, és néhány perc alatt kihordta, amit az állványokra szánt. A bolt régi lakói csak ámultak. A kirakatban immár egy vadonatúj gordonka, egy meggyfából készült rézbillentyűs tenor- és egy altfurulya, valamint egy teljesen felújított mesterhegedű kapott helyet. Az új hangszerek és a régiek olyan módon lettek beállítva, hogy kívülről nem lehetett eldönteni, hogy melyik van itt régebben, vagy melyikük készült tegnap. Az egész kirakat felfrissült, teljesen új kínálatnak hatott a mester által készített elrendezés. A mester büszkén nézett végig a kirakaton. Először belülről szemlélte meg, majd kilépett a boltból az utcára, és onnan is meggusztálta. Bólogatva jött vissza, elégedetten. Egy pillanatra eltöprengett, körbe nézett, mintha elfelejtett volna valamit, aztán felderült az arca, és belenyúlt a barna köpenyének mély zsebébe. Amikor kihúzta a kezét, egy szilvafából készült, egyetlen darabból faragott, szoprán furulyát tartott benne.

– Ezt annak, aki visszatér, hogy a műanyagot élő fára cserélje – mondta, de csak úgy magának, és a keskeny rudat betette az üvegtetejű pult alá, a G-s szájharmonika és a doromb mellé. – Másnak úgysem kell.

A bolt régi lakói először nem értettek semmit, aztán szégyellni kezdték magukat. Hogyan is lehettek ilyen ostobák? Hogy is nem jöttek rá mindjárt az elején? Hogyan is hihették egy percig is, hogy a mester nem értük, hanem ellenük tesz bármit is? Egy ideig hallgattak, még egymással sem váltottak szót, de aztán, mintha mi sem történt volna, figyelmük az újak felé fordult. A kötelező udvariasságon túlesve vagy inkább mellőzve azonnal kérlelni kezdték őket, hogy meséljenek a műhelyről, meséljenek el minden apró részletet, mindent, ami csak az eszükbe jut.

Az öreg bőgő csöndesen mosolygott magában. Ő már előbb tudta, régen is tudta, csak elfelejtette. Elfelejtette, hogy látott odabent félkész hangszereket, elfelejtette, hogy a mester csak azt veti tűzre, ami szúvas, mállott, használhatatlan és végképp értéktelen – ami már eleve halott. Mindenesetre örült, hogy így végződött a dolog, s mintegy varázsütésre megszabadultak mondvacsinált vallásuktól, és végre újból azzal foglalkozhatnak, amire valók, amire teremtették őket: a zenével.

A rövid fekete zongora mindeközben békésen aludt, és azt álmodta, hogy egy hórihorgas fickó valami édesbús dallamot játszik rajta mély átéléssel.