„A muzsika varázslat, a hangszerek pedig varázspálcák, és értő kezekben testet ölt a bűbáj.” – ismeretlen zenész

 

I. rész – A nagybőgő meséi

 

A szerencsés hangszer

Valahol a két belvárosi kerület találkozásánál, egy kopott bérház aljában húzódott meg a bolt. Az öreg és fáradt kirakat homályosan pislogott a szűk mellékutcára; az üveg mögött poros hangszerek, kották és egyéb zenei portékák vártak jobb sorsukra. A járókelők soha egy pillantásra sem méltatták a kínálatot, gyakran napok teltek el, mire egy vevő vagy érdeklődő betévedt a rosszul megvilágított üzletbe. Az ajtón, de még az ablaküvegeken sem volt rács, mégis valami csoda folytán hosszú éveken át ép maradt, soha nem törték be. A rossz szándékúaknak talán kevésnek tűnt a várható haszon, gyerekek meg nemigen játszottak az egymásnak dőlő házak alkotta sikátorban.

Ide a napfény se tért be, legfeljebb néhány röpke percre, és az érkezését számos előjel vezette fel. Egy ideig az emeleti ablakok vetítettek sárga négyszögeket, önnön képmásukat a málló falak tövére és a ragacsos járdára. Később az utca végét keresztben lezáró ház homlokzatán az addig komoran lógó árnyék egy rézsútos vonal mentén élesen kettévált: balról még sötét vakolat burkolta az épületet, míg jobbról kigyúlt a fénytől a piszkosfehér festék. A ferde határvonal egyre közeledett a függőlegeshez, s ezzel egy időben a sötét utcácska felső részén egy teljes emelet fénybe borult. Lassan ereszkedett, mint egy súlyos felvonó, komótos mozgással az egy emeletből kettő lett, majd három, de a széles tetők miatt a legfelső szint mindig árnyékba került, mire a világosság elérte a házak lábazatát és a járdát.

Ilyenkor egy kis időre besütött a nap a bolt kirakatán és üvegezett ajtaján. Odabent megtört a lakkozott, karcsú derekú hangszereken, az ezüstös, sárgás és bélszínű húrokon, a fényes réztölcséreken és ezüstcsöveken, a mélyfekete politúrokon, kottafejekkel és vonalakkal díszített fehér papírokon, színes borítókon, bőrszínű tokokon, a bútorok oldalán, és felszívódott a kopott parketta repedései között.

A belépő fénypászmák testet szőttek a lebegő porból, és aranyló ujjaikkal végigsimították a hangszereket: a kirakatban álló gitárokat, a hegedűt és a tenorszaxofont, aztán a fekete kottatartót, a metronóm karcsú gúláját, néhány sárgult kottát és egy fehér műanyag furulyát. Egy tükröződő sugár továbblépett a helyiség belseje felé, megérintette a fal mellett álló rövid zongorát, végigsiklott a lezárt billentyűfedélen, táncolt kicsit a pult homályos üvegtetején, visszaverődött a fali állványról lógó klarinét ezüstjéről, és a hosszú úttól elgyengülve halványan megvilágította a szoba túlvégén, a sarokba támasztott használt, öreg nagybőgőt. A bőgő foltokban szürkére kopott fogólapja felett csupán három húron csillant meg a röpke fénypászma, s addigra jóformán el is enyészett. A nap eközben egykedvűen továbbhaladt, s a hangszerbolt a fényözön múltával újból árnyékba került, az addig szikrázó porszemcsék immár áttetsző hamuként lebegtek tovább, és a sarkokból lassan előkúszott a félhomály. Az üzlet visszasüppedt álmába.

Az utca macskakövei még izzottak egy percig, de végül elfáradtak, homályosak, szürkék lettek; koptatott tetejük elvakult, fakó halpikkelyként borították az utcát, várva a holnapi fényárt – ha nem lesz rossz idő.

* ­* *

Egy tavaszi reggelen, amikor a párás idő még annyira friss, hogy szinte fáj – mélyhűtött gyümölccsel járhat így az ember: gömbölyű, mosolygós alma páracseppekkel, de csak addig, míg bele nem harapunk, s akkor derül csak ki, hogy a húsa üvegkeményre fagyott, és ami párának vagy harmatnak látszik, az mind-mind jéggé dermedt vízcsepp. Egy ilyesféle kora tavaszi fogvacogtató, kesztyűs, sálas, szipákoló, vöröslő orrot hozó reggelen, úgy kilenc óra tájban egy langaléta, görnyedt alak jelent meg a hangszerbolt ajtajában, s fázósan igyekezett bejutni, de hiába nyomta le többször is a kilincset, az üzlet bejárata zárva maradt. Az ajtóban lógó „nyitva” tábla helyett a „rögtön jövök” volt kifüggesztve, s ez elbizonytalanította a rosszkor érkező látogatót. Dideregve toporgott vékony bőrcipőjében a fényesre taposott, széles lépcsőfokon, ami a járdáról a boltba vezette az embert. Gallérját összehúzta, fekete posztósapkája egészen a szemöldökéig ért, lehelete fehér gőzként tört elő a hosszú kabát hajtókái közül. Többször is rátekintett a táblára, s mindannyiszor el is olvasta a feliratot, mintha csak arra várna, hogy valami csoda folytán a betűk odébb másznak, átrendeződnek, s nem tiltják többé a belépést.

A boltban a szaxofon egészen izgalomba jött.

– Érzem, érzem, hogy miattam jött! – Szavait az állványon kényelmesen hátradőlő akusztikus gitárhoz intézte. – Nézd meg! Más hangszer nem is való a kezébe! Látod az ujjait? Látod a száját? Csakis nádsíp, semmi más! – tette hozzá magabiztosan.

– Ha már nádsíp, akkor inkább én leszek az! – A klarinét büszkén kihúzta magát. Karcsú, fekete testén peckesen csillogtak az ezüstbillentyűk. – Téged el sem bírna, túl nehéz vagy.

– Az már igaz, nálad még én is könnyebb vagyok! – A gitár megfeszítette húrjait, majd hozzátette kissé zavartan. – De nem azért mondtam.

A szaxofon kissé elszomorodott, kétségbeesett pillantásokat küldött az öreg bőgő felé, hogy tegyen igazságot, de a bőgő vagy nem hallotta őket, vagy éppen aludt, ahogy a nap legnagyobb részében szokta.

– Majd meglátjátok – mondta, de már csak úgy magának. – Majd csak figyeljetek!

Hátulról, a bolt mélyéről zaj hallatszott, kinyílt egy ajtó, majd becsukódott: csoszogó léptekkel előjött a mester. Először a pult mögé lépett, kihúzott egy fiókot, kotorászott benne egy darabig, becsukta, majd felnézett, és megpillantotta az utcán toporgó hórihorgas férfit. Elmosolyodott – az arcán a ráncok szétfutottak, megszaporodtak –, és elindult ajtót nyitni. Az ajtóban lógó táblát leemelte az üvegre ragasztott kampóról, majd levette a „nyitva” táblát a falról, s kiakasztotta az ajtóra. Gondosan ellenőrizte, hogy nincs-e véletlenül megfordítva, mert járt már úgy, hogy egész nap a hátoldalán lévő „zárva” felirat maradt kint, s persze nem jött be emiatt senki a boltba. Nem mintha egyébként tolongtak volna valaha is az ajtóban. Bedugta a kulcsot a zárba, elfordította, s előzékenyen, kissé rekedt hangon, betessékelte a didergő férfit.

– Tessék csak, tessék. Jöjjön beljebb! – Jobbjával a kilincset markolta, bal keze a bolt belsejét kínálta a hórihorgas idegennek. Talán a mellkasáig ért. Megvárta, míg belép a férfi, majd gondosan becsukta az ajtót, és újfent megvizsgálta a kiakasztott táblát, nehogy rossz oldalával kerüljön ki.

– Miben tudok segíteni? – érdeklődött a mester a kissé átfagyott langalétától.

– Vásárolni szeretnék egy… – kezdte amaz.

A hangszerek felélénkültek. A szaxofon szinte extázisba esett az izgalomtól, a klarinét önelégülten feszített, a falra csavarozott hangszerállványon egy B-s trombita fúvókája majdnem leesett, az üzlet túloldalán a diószínű orosz pianínó lázasan számlálta a húrjait, próbálta felidézni, mikor hangolták utoljára. A gitárok önkéntelenül is kihúzták magukat, nylon húrosok és fémhúrosok kivételes egyetértésben, pedig máskor örökösen veszekedtek egymással. Még az egyetlen elektromos gitár is reménykedett kicsit, pedig a jövevény kinézetéből, öltözetéből az lett volna az utolsó, amit bárki is kinéz.

A bejárat közelében álló rövid fekete zongora fel sem ébredt, itt volt már legalább nyolc éve, és senki sem kérdezte meg még az árát sem. Az öreg bőgő a sarokban álmosan figyelte a többiek lelkesedését.

– Egy hangszert szeretnék venni… – próbálta kimondani a hosszú jövevény, de a mester a szavába vágott.

– Várjon csak! Hadd találjam ki! – kezdte. – Kitalálhatom a hangszerét?

– Hát, nem is tudom. Tulajdonképpen… – válaszolt bizonytalanul a hórihorgas férfi. – Én tulajdonképpen…

A mester elmosolyodott, ráncai újfent szétszaladtak az arcán, mintha menekülnének az idő és az elmúlás elől.

– Ne féljen már! Ez csak játék – biztatta a jövevényt. – Ritkán jönnek erre, akkor is inkább csak javítani, vagy húrt, gyantát, nádat, ilyesmit. Tetszik érteni? Vevő tényleg ritkán jön erre. Ne féljen már!

A magas férfi bólintott.

– Végül is, miért ne? Nos, mi az én hangszerem? – Tekintetét fölemelte, kezét megadóan leeresztette, és várakozón nézett az idős férfi szemébe.

A mester szemügyre vette az idegent. Valójában már a belépése pillanatában tudta, hogy mit fog majd mondani, most inkább csak utólagos ellenőrzésként nézett rá, inkább csak bizonyságnak, hátha kihagyott valamit, hátha nem vett észre valami fontosat. Először az arcát nézte meg. Kényszerítette magát, hogy ne pillantson a kezére, eddig ott dőlt el a nagyja, minden más csak megerősítés, és sohasem cáfolat. Ahhoz, hogy a vendég barna szemébe nézzen, kissé föl kellett emelnie a fejét.

Enyhe szomorúság és szeretet áradt a férfiból, nem tűnt túl okosnak, még talpraesettnek sem, de szerencse és jóindulat lengte körül. Az orra határozott, egyenes, nem túl nagy, de nem is jelentéktelen. Egy profilból készített rajzon bizonyosan kihangsúlyozná egy éles szemű karikatúrista. A szája keskeny, nem szigorú, inkább csak – egyszerű. Ez az! Az egész személyiségét az egyszerűség fémjelzi leginkább. Valahogy a háttérbe húzódik, nem egy színpadi alkat. A válla keskeny, nem is túl izmos, mégsem tűnik gyengének. A mester addig nézegette, míg csaknem elbizonytalanodott, így gyorsan rátért a kezére. Igen, a kéz! Ezzel a kézzel zenélni kell. Elmosolyodott, már nem volt kétsége. Ránézett a férfi kezére, látta az ujjait, látta az inakat, az izmokat, és máris tudta, mit fog mondani.

– Nos, mire jutott? – kérdezte a látogató, s a szemöldöke egy kissé feljebb szaladt. – Mi az én hangszerem?

Az üzlet belsejében érezni lehetett a feszültséget. A kirakatban, a tárolókon és a polcokon minden hangszer lélegzetvisszafojtva várta a mester szavait. A gitár- és hegedűhúrok remegtek, halk sóhajjal járt a levegő a réz- és fafúvósok üregeiben, az üvegezett pult alatt egy G-s szájharmonika lamellái is halkan zümmögni kezdtek – még a doromb is reménykedett egy kicsit. Az öreg bőgő végre egészen felébredt, ő is figyelt: kíváncsi volt az eredményre.

– Az ön hangszere – kezdte a mester – nem a húros hangszerek közül való.

A hegedű, a gitárok, de még az öreg bőgő is kissé csalódottan eresztették meg húrjaikat.

– Az ön hangszere – folytatta a mester, és végigtekintett a kirakatban álló instrumentumokon – nem rézfúvós.

A trombita, a kürt és mellette a piszton mérgesen sóhajtott, a fuvola és a klarinét viszont még peckesebben feszítette magát, de ez elsősorban a szaxofonnak szólt. Az meg nem is figyelt a klarinétra, csöndben imádkozott, hiszen attól, hogy fémtestű hangszer, még nádsíp kelti benne a hangot, így sokkal kevesebb köze van trombitákhoz, kürtökhöz és pisztonokhoz, mint például a karcsú fuvolának, akinek egyetlen darabkája sincs fából, mégis fafúvós hangszer.

– De nem is fafúvós – mondta ekkor a mester.

A szaxofon csöndesen sírt: harmatcseppek futottak végig fényes testén, talán a pára csapódott le rajta, végül is ő volt legközelebb az ajtóhoz, a klarinét pedig sértődötten csattintott az egyik billentyűjével.

– Nem csigázom tovább – mosolygott a mester –, önnek zongora való. Az ön keze egy zongorista keze. Egy zongoravirtuózé.

Az eredményt hallva minden hangszer magába roskadt kissé, még a pianínó is lejjebb hangolódott, pedig maradt némi esélye. A bőgőtől balra két dob, a bongó testvérek és a nagy konga is megeresztették a bőrt. Csak a rövid fekete zongora nem tett semmit, mert átaludta az egész kitalálósdit. S ha ébren lett volna, akkor sem jött volna attól izgalomba, hogy itt egy ember, akinek zongorista keze van. Na és? Neki meg vannak kerekei is meg pedáljai is, mégsem versenyautó!

– Virtuóz! Ugyan, ugyan! Ne túlozzon, kérem! – A langaléta férfi hevesen szabadkozott, zavartan zsebre vágta a kezét, hogy elrejtse a mester elől. Ideges rebbenéssel pillantott jobbra-balra, szemlátomást zavarba jött a mester szavaitól.

– Tény, hogy gyerekkoromban egy pár évig, érti, de aztán valahogy abbamaradt – motyogta elfogódottan. – Sok éve már, hogy nem… És most sem azért, hanem tulajdonképpen…

– Tudom, tudom – mondta szelíden a mester, és odalépett a kirakathoz. – Emiatt jött, és a lányának viszi.

Lehajolt, és a kirakat filcborítású dobogójáról felvette a csontfehér, germán fogású szoprán furulyát, majd beletette egy kék színű pévécé tokba. Mellétuszkolt egy fogástáblázatot és egy kisméretű üvegmosóra hasonlító tisztítókefét is.

– Gyakorláshoz, tanuláshoz tökéletes – mondta –, de ha már jól megy, jöjjön vissza, és vegyen egy igazit. Fából. Annak a hangja is igazi. Nem ilyen – műanyag. – Az utolsó szót kissé fitymálva, sajnálkozva mondta ki.

A magas férfi döbbenten állt. Nem talált szavakat. Hosszú másodpercek teltek el, a mester kinyújtott kezében a furulyával csak várt. Várt, míg a jövevény megérti a dolgot. Körülöttük a hangszerek visszasüppedtek álmaikba, nem igazán érdekelte már őket, hogy mi lesz a folytatás. Az idegen lassacskán feleszmélt, elfogadta a felé nyújtott blockflötét, és a tárcájáért nyúlt, de a mester két kézzel tiltakozott.

– Szó sem lehet róla – mondta a mester. – Ajándék. Majd ha fából vesz, akkor fizessen! – Majd egy lélegzetvételnyi szünet után hozzátette: – De egy dolgot azért kérek érte cserébe.

A látogató tanácstalanul nézett rá.

– Mit kér, mit tegyek?

– Jöjjön vissza, ha ideje engedi, és mutassa meg, mire emlékszik abból, amit zongorán tanult annak idején! Nem, nem, ne szabadkozzon! – tette hozzá gyorsan, mikor a férfi felhősödő tekintetét és zavart mozdulatát meglátta. – Ne is szabadkozzon! Amit tud, az ott van önben, én csak annyit kérek, hogy mutassa meg nekem. Csak nekem, senki másnak. Rajtam kívül nem fogja hallani senki, csak ezek a hangszerek – mutatott körbe, és közben mosolyától az ezernyi ránc újból ott szaladgált az arcán.

Az idegen egy ideig csak nézte a mestert, az öreg arcot, a mosolyát, a tízezer ráncot, a hófehér hajat, s a mélykék szempárt, amely kortalanná tette tulajdonosát. Nézte egy ideig, és felébredt benne valami, valami régről elfeledett érzés: a bizalom. Egyszerre úgy tetszett, évek óta ismeri az öreget, és számos közös kalandot megéltek már együtt. Úgy vélte, megéri a kockázatot, sőt kötelessége kedvében járni ennek az embernek. Azonfelül a kíváncsisága is feléledt, most már többet akart tudni, nem elégedett meg azzal, hogy egy bűvésztrükk közönsége legyen, hanem érteni akarta, hogy valójában mi is történt.

– Visszajövök – szólt végül. – Megígérem.

– Ez a beszéd! – mosolygott a mester. – Most menjen, vigye a furulyát, a lánya már biztosan várja, és majd jöjjön vissza! Mi – és széles mozdulattal a hangszerekre mutatott –, mi itt leszünk.

A mester kijött a pult mögül, és az ajtóhoz kísérte a jövevényt. Lenyomta a kilincset, s mintha visszafelé játszódna le minden, kitessékelte a férfit, majd becsukta, sőt be is zárta az üzlet ajtaját. A hosszú látogató még visszanézett a boltra, majd fázósan összefogta a gallérját, és elsietett. A mester ekkor levette a „nyitva” táblát, és helyére a „rögtön jövök” került.

A hangszerek már alig bírták a várakozást, zizzentek, pendültek, halkan sóhajtottak, miközben a mester a boltban a pult mögött állva, egy fiókban matatott. Végre becsukta, és mindent tudó mosollyal az arcán elindult a hátsó bejárat felé. Ahogy kitette a lábát, az öreg bőgőn halkan megszólalt egy kontra E hang, s ezzel elérkezett a lehetőség, hogy megvitassák végre, mi is történt az imént, és ízekre szedjék a tutyimutyi blockflöte hihetetlen és egyben felháborító szerencséjét.

Szerző: Boros György László  2011.01.30. 16:41 Szólj hozzá!

Címkék: regény

A bejegyzés trackback címe:

https://fulszoveg.blog.hu/api/trackback/id/tr322625568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása