Délutánra eldöntöttem, hogy ellopom apám tarisznyájából a szerencsehozó sárkánypikkelyt. Hiába félti annyira, hogy még mutatóba se veszi elő szinte soha, most már az enyém lesz örökre, és annyit nézegetem, amennyit csak akarom. Megvárom, hogy beesteledjen, és mindenki visszahúzódjon a kunyhók mélyére, akkor fogok majd cselekedni. Ellopom, és mindjárt világgá is megyek, mert így a gyanú is elkerül, azt fogják hinni: valami idegen fosztotta meg apámat a talizmánjától és örökösétől egyetlen keserű éjszakán.

Alig ment le pár falat az ebédből, annyira izgatott lettem az elhatározásomtól, sanda pillantásokkal néztem az öregeket, és reméltem, hogy nem neszelték meg a szándékomat. Azt mondtam az ifjabbaknak, hogy elcsaptam a hasam, így nem kellett velük játszanom, hanem ülhettem a kunyhónk ablaka alatt, pihenhettem, és szövögethettem a tervemet kedvemre. Minduntalan a tisztásközépre alkotott órát figyeltem, s bár még éppen nem vagyok tizenkettő, hogy megtanítsanak az idő számlálására, mégis tudtam, hogy a cövekek közötti árnyék hajtja előre a napot a délután felé. Siettettem volna, de annak módját még nem tudtam ellesni a tudás őrzőitől, így türelemmel fizettem tudatlanságomért. Lázas gondolatok űzték egymást a fejemben, sorra vettem, hogy milyen hőstetteket fogok majd véghezvinni, ha nálam lesz a pikkely. Kiárasztom a folyót, ellenségeinkre sáskahadakat küldök, egyetlen parancsomra megfutnak előlem még az ősi romok barbárjai is, akiknél ocsmányabb teremtményeket elképzelni sem lehet.

Nem sajnálom az apámat, mert nem volt őszinte velem. Évente csak kétszer vette elő a sárkánypikkelyt, és olyankor is csak egy villanásnyi időre láthattam. Amikor azt kérdeztem tőle, hogy miért nem nézhetem meg közelebbről, miért nem foghatom a kezembe, miért nem játszhatok én is vele, összevonta a szemöldökét, és csak annyit felelt: „Nem foghatod meg, fiam, mert törékeny, mint a népünk története, s a te óvatlan kezed még elrontaná, és akkor mivel ünnepelnénk a téli és a nyári napfordulót?”

Sokáig el is hittem, hogy így kell ennek lennie, de manapság egyre többet gondolkodom, mert egyre okosabb is vagyok, és végül rájöttem, hogy az apám hazudott nekem. A sárkánypikkely vékonynak látszik ugyan, de nyilván nem lehet összetörni, hiszen a sárkányok vértje nem más, mint a saját pikkelyük! A hatalmát csupán arra tékozolni, hogy ünnepelünk vele – dőreség! Az effajta talizmánok nem azért léteznek, hogy meglapulva vigyázzunk rájuk, hanem azért, hogy dicsőséget szerezzünk velük a népünknek!

Egyetlen dolog miatt aggódtam komolyabban. Azon tűnődtem, hogy nem lesz-e túl nehéz, hiszen még sosem volt a kezemben, nem tudhattam, hogy mennyire hátráltat majd a menekülésben, mert abban bizonyos voltam, hogy a nyomomba erednek, ha észreveszik az eltűnésemet. Fölidéztem magamban mindazt, amit a sárkánypikkelyről megtanultam az évek során. Kezdve a méreteinél: annyit tudtam róla, hogy kerek és lapos, akár az italos tálca, amire a korsókat teszik. Az anyagáról mindig azt mondták, hogy különleges, ilyet senki sem tud létrehozni, mert nem fa, nem fém, és nem is cserép, de minthogy egy sárkányé volt, ezen igazán nincs mit csodálkozni. A lapossága sem mindennapi. Olyan vékony, vagy tán véknyabb, mint a lángosnak nyújtott tészta hártyája, mégsem csuklik-nyaklik, hanem mereven tartja a formáját. A színe sötét, s ahányszor láttam, mindig félelemmel töltött el a benne rejlő éjszaka. Oly sűrű sötétség áradt belőle, hogy a legfényesebb napsütésben is csak egy árnyéknak látszott. Ha kéztől nem is törik, egy nyílvessző már áthatolt rajta egyszer, s kerek lyukat hagyott maga után – így teríthette le az ismeretlen hős a sárkányt. A lyuk környékén a sárkány rászáradt vére látszott vörös foltként a pikkely mindkét oldalán.

A varázserejéről sokat meséltek, de nagyon bizonygatni nem kellett, mert a vének és az ifjak egyaránt megtapasztalták minden napfordulón, az ünnep estéjén. Olyankor apám méhviasszal kikente a bajszát, leakasztotta a díszes tarisznyát a tisztaszoba ágasáról, és az öregekkel együtt bevonult az ünneplőházba. Sokszor meglestem, így pontosan tudtam, hogy mit művelnek odabenn. Az öregekkel karöltve kezdett mindig a varázslásba. Elővettek egy festett fadobozt és apám óvatosan, két kézzel tartva, de csak a szélét érintve, belehelyezte a sárkánypikkelyt. Ezután egy jókora virág kelyhét tették a tetejére, és kántálásba kezdtek. Kérlelték a pikkelyt, hogy énekeljen nekik, hogy segítse a népüket, és tartsa távol a bajt. Mikor befejezték a varázslatot, a sárkánypikkely feléledt. Földöntúli hangok áradtak a kunyhóból, s ekkor apám és az öregek kitódultak a tisztásközépre, hogy kezdetét vegye az áhítat. Mindenki énekelni kezdett, télen az egyik, nyáron a másik ünnepi dalt. Voltak más dalaink is, de egyik sem fogható ahhoz a kettőhöz, amit a sárkánypikkellyel énekeltünk. A dal végére mindig tálalva volt a vacsora és a bor, és azt sosem láttam, hogy a talizmán miként kerül vissza a tarisznyába a tisztaszoba ágasára, mert addigra rendszerint mélyen aludtam, de gondolom, hogy hajnalban, az ünnep végén történt.

Mostantól ez megváltozik! A sárkánypikkely az én parancsomat követi majd, nekem fog énekelni, és engem segít, hogy hős legyek. Nagy hős. Legalább akkora, mint aki a sárkányt legyőzte egykoron.

Elszunnyadhattam, mert arra ébredtem, hogy apám rázza a vállamat: „Rosszul vagy, fiam?”

Dadogtam valamit az ebédről és a hasamról, és közben éreztem, ahogy izzik a fülem a hazugság és az esti tervem miatt, de apám nem vette észre kényelmetlen helyzetemet, és látva, hogy nincs semmi bajom, otthagyott magamra, intézte tovább a dolgait.

Közben az óra cövekjei estébe kergették a napot; alig maradt időm összekészíteni szökésem eszközeit. Az ebédről meghagyott kenyeret és a konyhából csent kolbászvéget betekertem egy puha kendőbe, s az így kapott csomagot az ingembe rejtettem. Lecsúszott a hasamig, így aztán tényleg úgy festettem, mint aki felfúvódott az ebédtől, már csak el kellett lapítgatni, hogy ne legyek kövérebb, mint máskor egy kiadós étek után. A tizedik évemre kapott kést a hozzávaló zsinórral a nyakamba akasztottam, s így felkészülve vártam, hogy lenyugodjék végre a nap. Az este érkeztével mindenki a kunyhók belsejében keresett menedéket, s bennünket – az ifjabbakat – rövidesen ágyba parancsoltak. Szerencse, hogy aludtam délután egy sort, így most nem kellett attól tartanom, hogy elnyom a buzgóság, és aluszékonyságom miatt a tervem kútba esik. Ébren, nyitott szemekkel és tettre készen vártam, hogy az idősebbek is álomra hajtsák a fejüket, és rövidesen így is történt.

Óvatosan kimásztam a takaró alól, és csöndben beosontam a tisztaszobába. Egy csöppet sem féltem, erőssé tett a hőssé válásom közelsége. Leakasztottam apám tarisznyáját, és megpróbáltam belőle kivenni a sárkánypikkelyt, de beleszorult. Szerencsére nem volt nehéz, sőt olyan könnyűnek éreztem, hogy alig kellett erő a felemeléséhez, a homlokomra is csaptam gondolatban: „Ó, milyen ostoba is vagyok, hát persze, egy repülni képes lény egyetlen darabja sem lehet nehéz, hisz a madarak tolla is mennyire súlytalan, itt is erről lehet szó!”

Nem cibáltam hát tovább a pikkelyt, hanem a legegyszerűbb megoldást választottam: vittem tarisznyástul. Vállamra vetettem, majd macskaléptekkel kióvatoskodtam az ajtón. Odakint megkerestem a lábnyomomat nagyobbító rongyokat, amiket még ebéd után rejtettem a kunyhó falának tövébe, és felkötöttem őket a lábamra. Elégedetten szemléltem a hold fényénél a puha földben hagyott lenyomatokat, amik inkább tartoztak egy titokzatos állat talpához, mintsem hozzám, egy alig tizenkét éves fiúhoz.

Északnak indultam, a sarkcsillag felé. Úgy számoltam, reggelre már a folyóparton leszek, onnan csak félnap a gázló, és estére már olyan messzire jutok, hogy tovább már nem is kell menekülnöm, mert oda úgysem merészkedik utánam senki.

Egészen hajnalig sötétben botorkáltam, mert az álnok hold korán elbújt a látóhatár mögé, a csillagok fényét meg eltakarta egy felhőfátyol. Még az irányt is csak emlékezetből tudtam tartani, de összeszorított foggal vontam szorosabbra bekecsem szárnyait, és erőt adott közelgő hőstetteimnek tudata. Egyre csak haladtam előre, hiába karmoltak véresre a tüskék, nem adhattam fel, mert innen már nem volt visszaút. Akkor lettem csak boldogabb kicsit, mikor végre megvirradt annyira, hogy nem kellett már minden lépést kitapogatnom, és nem kellett folyton azon aggódnom, hogy felbotlom egy kiálló kőben vagy gyökérben, és orra bukom. A lábam kisebesedett, mert a talmi rongyokat még este elhagytam róla, de nem bántam, mert egész bensőmben éreztem a szabadságot, és tudtam, hogy nagy tettek várnak rám.

A végzet akkor tört rám, amikor legkevésbé sem vártam volna. Már éreztem a folyó szagát, szinte hallottam, a hullámok moraját, és már tervezgettem, hogy halat fogok, és megsütöm, mert az ingembe rejtett kenyeret és a csücsöknyi kolbászt még este befaltam, mikor először megpihentem az út legelején.

Egyszerre megindult velem a föld. Fölkiáltani sem volt időm, már zuhantam is lefelé a síkos agyaggal együtt, hol fejjel, hol lábbal előre bucskáztam a zúduló talajjal, míg végül oda nem csapódtam az árok mélyén csörgedező patak medrébe. Csurom vizes lettem a jéghideg patakban, és a kövek mintha megőrölték volna minden csontomat. Ijedten tapogattam végig magam, de talán a sárkánypikkely megóvott, mert néhány véres horzsolással és fájdalmas duzzanattal lettem csupán gazdagabb, viszont kezem, lában összemorzsolása nélkül megúsztam a kalandot.

Föltápászkodtam, és rendbe szedtem magam úgy-ahogy, de mikor apám tarisznyáját fölemeltem, mindjárt láttam, hogy valami más baj is történt. Nem volt már olyan tartása, mint eddig, nem állt olyan feszes egyenesen, inkább kissé meghajolva, öregesen görnyedt, akár egy üres tarisznya. Először még arra is gondoltam, hogy talán kiesett belőle a pikkely, de később elfogott a balsejtelem. Belenyúltam, és a szörnyű gyanúm bizonyosságot nyert: a kezem kisebb-nagyobb darabokat és törmeléket tapintott odabent. Kifutott arcomból a vér, és leroskadtam egy jókora kőre. Kiemeltem egy nagyobb darabot a zsák mélyéről, és könnyes szemmel vizsgáltam, hiszen most már szabad nézegetnem, senki nem tiltja meg.

Arra jutottam, hogy mégsem annyira erős ez a pikkely, mert engem ugyan megvédett, de továbbra nem lesz jó már semmire! És minderről én tehetek! Fogtam a kezemben a törött sárkánypikkelyt és csak néztem, és néztem, miközben záporoztak a könnyeim. Sirattam a folyóárasztást, a sáskajárást és a barbárok megfutamítását, mert immár elérhetetlen távolba kerültek a talizmán ereje nélkül. Hogyan fogok így vezérré válni, milyen hőstetteket tudok így véghezvinni? Néztem a pikkelyt, és csodáltam különös szépségét, még így törötten is ámulatba ejtett. Fekete volt a színe mind a két oldalán, de még a törések mentén is, mintha magából a legsötétebb éjfélből metszették volna. Lapos volt és sima, de mindkét felén halvány, az anyagba karcolt íves minta rajzolata látszott. A törött darabok között megkerestem azt, amelyiken a nyílvessző lyukat ütött, s mikor végre tüzetesen megvizsgáltam, rá kellett jönnöm, hogy nem úgy került oda a luk, mint ahogy én azt régebben elképzeltem. Közelről, pontosan kidolgozott nyílásnak látszott, amibe még a kisujjam sem fér be, mégis teljesen szabályos, és kerek. És ami a legkülönösebbnek tűnt, az a lyuk körül lévő rész, amit én régen a sárkány rászáradt vérének gondoltam. Piros volt ugyan, de láthatóan nem kiömlött, hanem odafestették, s nem is csak egy odavetett pacának látszott, mert körbefutó betűkkel és jelekkel díszítették. Sőt egy ügyes kezű festő azt a dobozt is rárajzolta, amit az öregek használnak ünnepekkor, hogy dalra bírják a sárkánypikkelyt, és nemcsak a dobozt, hanem a nagy virágkelyhet is, valamint egy fekete fülű fehér kutyát, amint szagolja a virágot, vagy hallgatja a belőle áradó varázslatos muzsikát.

Addig nézegettem a tiltott talizmánt, míg végül kuporogva álomba sírtam magam. Legalább újra hős lehettem egy kis időre, legalábbis addig, míg egy ismerős kezet nem éreztem a vállamon. Apám kezét.

Megismertem a szuszogó lélegzetéről, széles tenyeréről és bocskorának összetéveszthetetlen nyikorgásáról. Leült mellém és átölelt, én meg nekidőltem az oldalának, s újból eleredtek a könnyeim. Jó ideig rázta mellkasomat a sírás, apám meg csak hagyta, hogy támaszkodjak és arcomat hozzászorítva, belefúrva eláztassam az inge oldalát.

Sokáig sírtam, mert sok mindent kellett elsiratnom. A képzelt fényes jövőmet sirattam legtovább, és egy kicsit azért is sírtam, mert egyszerűen jól esett apám közelsége, és megértő hallgatása. Csöndben fogta a vállam, és szótlanul várta, hogy csillapodjon a lelkem háborgása.

Amikor megnyugodtam annyira, hogy hüppögés nélkül meg tudjak szólalni, belenyúltam a tarisznyába, kivettem a törmelék legnagyobb darabját, és megmutattam neki. Szomorúan vette kézbe, nézte, forgatta, és csak annyit mondott: „Hát összetört. Új dalokat kell tanulnunk, a régiek nem szólnak többé.”

Értetlenül néztem rá: „Hogy új dalt? De hát a pikkely törötten mire lehet még jó?”

Barázdás arcán mintha mosolyt láttam volna felvillanni: „Nem pikkely ez, fiam. A kicsiknek mondtuk azt, hogy sárkánytól van, mert törékeny, s így talán békén hagyják. Nem sárkánypikkely, hanem a régi világ egy apró szelete, abból a korból, mikor még csodákkal volt tele a föld. Erre a fekete korongra a mesteremberek rávésték az óvilág muzsikáját, hogy mi is meghallgathassuk, és együtt énekelve megmaradjunk embernek ezekben a gonosz időkben.”

Apám szavaitól újból elővett a zokogás: „És én tönkretettem! Mennyire ostoba vagyok!”

Most már tényleg mosolygott, és kérges tenyere végigsimított a fejemen: „Nem ez az egyetlen korong a világon, csak nagyon vigyáztunk rá, hogy minél tovább tartson, mert minden ünnepkor egyre inkább lekopik róla a dal, s előbb-utóbb ének nélkül maradunk, hacsak valaki ki nem találja, miként lehetne a mi dalainkat is hasonlóképpen megőrizni.”

Az utóbbi évben összesen nem beszélt hozzám ennyit, így mikor befejezte, tudtam, hogy az egész hazaúton hallgatni fog, és még azt se mertem megkérdezni tőle, hogy miként akadt a nyomomra, mit gondolt, amikor észrevette az eltűnésemet, és mi lesz otthon a büntetésem a szökésem miatt.

Estére értünk haza, a gyomrom olyannyira korgott, hogy egy egész disznót képes lettem volna felfalni, de csak kenyeret kaptam, meg egy vékony szelet szalonnát és egy kancsó vizet. Úgy estem neki, mint aki egy hete nem evett, de a végén az utolsó falatokat már lassabban nyeltem le, némelyiket meg is rágtam, hogy legalább a méltóságomon esett csorbán köszörüljek egy kissé. Magam is meglepődtem, de a vacsora végül bőségesnek bizonyult, s elvert éhségemet szinte azonnal felváltotta a fáradtság. A múlt éjszakai és az azt követő egész napos gyaloglás kiszívta belőlem az erőt, és a teli hasamból áradó álmosság alig engedte látni, hogy apám csak ül komoran az asztal túlfelén, és nem eszik, csak erősen rágódik valamin, én meg laposakat pislogtam, és már félálomban éreztem, hogy fölkarol a székről, befektet az ágyamba, és rám teríti a takarót.

Álmomban megköszöntem apámnak, hogy nem hagyott világgá menni, hiszen ki tudja, milyen sorsra jutok? Megköszöntem a sárkánypikkelynek is, hogy összetört, és azzal minden módon megmentett a rám leselkedő bajoktól. Aztán azt álmodtam, hogy okos szerkezetet készítek, hogy ne enyésszenek el a dalaink az idő bugyrában, és a fekete korong helyett csavarmenetről, hengerről, réztűről és viaszról meg tölcsérről álmodtam, és még arról, hogy apám büszkén néz rám, és arcáról nem tűnik el a mosoly.

Szerző: Boros György László  2011.01.30. 16:37 Szólj hozzá!

Címkék: scifi novella fantasy

A bejegyzés trackback címe:

https://fulszoveg.blog.hu/api/trackback/id/tr282625561

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása