Gilbert elnyomott egy ásítást. Majdnem ötven órája meresztette a szemét éjszakai szolgálatban, és a reggelnek még se híre, se hamva. A szemhéja mögé vetített óra szerint több mint tíz óra a váltásig, tizennyolc perc a tápanyagbevitelig, és ami a legrosszabb: két perc múlva végre kell hajtania az élénkítő eljárást.

Amikor két évvel ezelőtt jelentkezett az űrhaderőhöz, álmában sem gondolta volna, hogy napokig, hetekig tartó folyamatos őrséget kell majd ellátnia, és arra sem figyelmeztette senki, hogy bevonulása után örökre búcsút mondhat az alvásnak. Távoli bolygók, csillogó űrhajók, idegen lények és kiemelkedő zsold – ezzel csábították el a Gilbert-hez hasonló fiatal férfiakat. A reklámokból ömlő dicső tettek és izgalmas hadjáratok nem csak benne ébresztettek vágyat; lelkes jelentkezőkből álló hosszú sorral kellett megküzdenie, mire a sorozó bizottság elé került. A kérdések egyszerűek voltak, a vizsgálat gyors és rövid, egyedül a méreteit ellenőrizték kínos alapossággal: a magasság, lábméret és testsúly értékeit láthatóan fontosabbnak tartották, minthogy volt-e komolyabb betegsége, tört-e már el valaha végtagja vagy van-e tömött foga.

Az alapkiképzés után, az eskü letételét követően megkezdődött Gilbert átalakítása: a legkülönösebb technológiák segítségével tették harci gépezetté. Nem lett gépember, minden szerve, izma és csontja megmaradt, és kívülről sem változott, de olyan mennyiségű idegen tudás és alkatrész került a bőre alá, az izmaiba, az agyába és más olyan szerveibe, amelyekről addig fogalma sem volt, hogy az egyszerű embereket már nem tudta többé tisztelni. Gyorsabban gondolkodott, szélesebb spektrumban látott, nagyobb erővel és állóképességgel bírt bármely régi barátjánál és ismerősénél, így az első kimenőjét annyira unalmasnak és kiszámíthatónak találta, hogy végül az engedélyezett időnél hamarabb tért vissza az állomáshelyére, és onnantól a szabadságát is inkább a többi katona között töltötte. Ahogy telt az idő, egyre kevesebben jártak haza az eltávozások alatt, egyre többen múlatták idejüket a kantinban és a sportkultur-körletekben. Azok tartották a kapcsolatot az otthoniakkal legtovább, akiknek családjuk, szerelmük, férjük, feleségük vagy gyerekeik voltak odahaza. De az első év végére ők is beálltak a sorba, elváltak, szakítottak, és a hadsereg területén belül kerestek maguknak új párt vagy barátot.

A beültetett technológiának és a folyamatos kondicionálásnak köszönhetően előbb-utóbb mindenkiből kiváló katona lett. Megszabadultak a betegségektől, a fáradtságtól, a levertségtől, minden olyan lelki és fizikai kényszertől, ami gátolhatta őket egy harci feladat végrehajtásában, és végezetül megszabadultak legsebezhetőbb pontjuktól, a legtöbb időt felemésztő szükségtől – az alvástól.

Tizennyolc hónappal később, amikorra minden katona megvált a saját korlátaitól és az otthon rabságától, kezdetét vette a küldetés.

Gilbert és a többi zsoldos, befeküdt a személyükhöz rendelt kapszulába, a bölcsőbe. Az emberek védelmét és létfenntartását szolgáló gubószerű fémköpenyeket szorgos gépek helyezték a Heinlein csillagugró belső terét alkotó kaptár rekeszeibe. Megtöltötték a járművet emberi bábokkal, a sztázisban fekvő katonák tömege élő rétegekként védte a beljebb lévőket. A legvégén és legbelülre a csapatvezetők kapszuláit hordták be, majd lezárták az egész tároló rekeszt, és feltöltötték a csillagugrót üzemanyaggal. Mágnescsúzli hajította az űrbe a járművet, majd két óriási műhold – a Vonnegut és a Verhoeven – együttes munkája rést vágott a téridő szövetébe, és a Heinlein átsiklott a nyíláson, vitte magával a sok ezer nem alvó és mégsem ébren lévő embert.

Mire becsukták és kinyitották a szemüket, addigra meg is érkeztek – sztázisban az idő észrevétlen marad –, az utazás tényleges két napját mintegy elvesztették az életükből. A kapszulából kikelve új égbolt és új láthatár fogadta Gilbert-t, bár összességében nem sokban különbözött a Szaharában elterülő, földi kiképzőközponttól.

Itt is csak dűnék, meg homok, a legfontosabb különbség napok hosszából adódott. A bolygó igen lassan forgott, úgy négyszer lassabban a Földnél, ez százórás napokat eredményezett. A hosszú nappalokhoz hosszú éjszakák jártak, főként így télen a hatvan órát is meghaladta a sötétség. Az éjszaka különösen feketére sikerült errefelé: nincs egy árva hold sem az égen, és légkör magas pára- és portartalma miatt a csillagokat folytonos felhőfátyol takarta.

Gilbert az orráig sem látott, és a sokadik éjszakai őrség végére már utálta a vakoskodást, riasztotta a lámpák kóválygó fénytócsája, és unalmában vérszomjas lényeket képzelt a sötét dűnék mögé. Szerette volna, ha történik valami, hogy elsüthesse végre a fegyverét, de még azt sem tudta, hogy miért kell itt ülnie a nyolc méter magasban elhelyezett őrbódéban, és kitől és mit is kell megvédenie egyáltalán. Elvesztegetett időnek tűnt – különösen az ő harci képességeivel –, hogy csak itt üljön, és várja az éjszaka végét, és csak azért legyen ébren, hogy riaszthassa az ügyeletet, ha történne valami. Egy filléres közelségérzékelő ugyanúgy megtenné.

Lehunyta a szemét, és elolvasta a figyelmeztetést az élénkítő eljárásra. Már el kellett volna kezdenie, tudta, hogy veszélynek teszi ki magát, ha nem végzi el; és bár ő maga is különösnek találta a viszolygását, várt még, húzta, halasztotta a dolgot.

Még alig estek túl az alapkiképzésen, mikor a számos implant mellé megkapták az Insomnia III-as áloműzőt, és négy héten át, naponta többször is gyakorolták a helyes használatát. Amikor Gilbert rájött, hogy a végérvényes búcsút kell vennie az alvástól: kétségbe esett.

Bármilyen kínt elviselt, tűrte a fájdalmat is, ha úgy hozta a szükség. Képes volt kifacsarni izmaiból az utolsó utáni mozdulatot, csak nevetett az izomlázon vagy a fáradtságtól remegő végtagjain. A parancsokat szó és kétségek nélkül teljesítette, minden utasítást azonnal végrehajtott, élvezte, hogy nem nyomja vállát a felelősség, egyszerűvé vált az élete, rájött, hogy mindig is erre vágyott: a pontos napirendre, az irányítottságra, a hasonszőrűek barátságára és megbecsülésére. Katonaként hazaérkezett.

Az alvás elvesztése volt az egyetlen pont, ahol kétségei támadtak.

Gilbert ugyanis szeretett aludni. Minden pillanatát élvezte az alvásnak: kezdve az álmosságtól, az érzékek zsibbadásán át, az álom lassú körtáncát, mikor még nem alhatik, s csendes ragadozóként kering arra várva, hogy mikor csaphat le áldozatára. Gyönyörűségnek érezte, mikor az elodázott alvás apró hullámokban tört rá, és csak azt vette észre, hogy az imént egy apró tudatvesztésen ment át. Tudta Gilbert, hogy az alvásnak számos emberi áldozata van, hányan vesztették életüket vezetés közben, és hány más halált okozott az önfeledt álmodás. Gilbert mégis sajnálta eldobni az alvást és vele az álmokat. Nem fog többé álmodni a régi lányokról, meghalt osztálytársáról, soha meg nem történt eseményekről, félelemről, ürességről, szenvedélyről. Többé nem álmodik semmiről, mert nem fog aludni egyáltalán.

Az áloműző nem igazi implantként került a szervezetébe, hanem a ténylegesen beépített idegi és tudatsegítő áramkörök egy vadonatúj felhasználási módját jelentette, bár a neve utáni hármas szám arra utalt, hogy talán voltak már előtte kevésbé sikeres kísérletek. A beépített implantok egy részét nem kellett kezelnie, működtek azok maguktól is. Ha matematikai feladatot látott, a megoldás egyszerűen az eszébe ötlött, ha ránézett egy tárgyra, azonnal tudta a pontos méreteit, távolságát, súlyát és minden egyéb jellemzőjét. A lehunyt szemhéja keltette sötét kiváló helyet adott a kivetített információknak. Itt láthatta a pontos időt, de stoppert is, ha kellett, az arcfelismerés mellé itt olvashatta le a neveket, ide kapta azokat a műszeradatokat, amelyek máshol oldalakat töltöttek volna meg, és itt olvashatta le a napi teendőit is.

Az Insomnia III kissé másként működött, ezért is kellett négy hét a tökéletes elsajátításhoz. Bekapcsolását vagy inkább a működésének fenntartását egyfajta lelki gyakorlattal lehetett vezérelni. Különféle gondolati képeket kellett felidéznie, és más testi funkciók pontos irányítása révén lehetett elérni a kívánt hatást. Gilbert gyorsan tanult, hamarosan képessé vált egyszerre koncentrálni a gondolati képekre, ugyanekkor visszatartani a lélegzetét, és kinyitni például az eustach-kürtjét egy belső ásítással. Vagy húsz féle tevékenység egyidejű, összehangolt munkája szolgáltatta a kívánt eredményt: az álmosság azonnali megszűnését, a teljes ébrenlétet, és az alváshajlam elűzését újabb tizenkét órára. A gyakorlat nehézsége miatt a hadsereg már dolgozott a IV-es verzión, ami teljesen automatikusan működik, kizárva így az emberi mulasztásokból eredő károkat.

Egyetlen mellékhatásról tettek csupán említést, de az sem tekinthető igazi mellékhatásnak, inkább csak egyfajta jóindulatú figyelmezetés, óvatosság. Az áloműző használatával az ébrenlét folyamatossá válik, és nem ajánlott a visszatérés az elhagyott alváshoz, mert beláthatatlan következményekkel járhat. Az emberi szervezet kényes dolog, és még mindig vannak ismeretlen pontok a működését illetően. Régebben, akitől megvonták az alvást, az végül meghalt, és igaz, hogy mára ezt az akadályt leküzdötték, mert az agyi tudatsegítők jórészt képesek semlegesíteni a káros folyamatokat, arra még sincs válasz, hogy vissza lehet-e térni a régi, alvás-ébrenlét kettőshöz, ha egyszer kiiktattuk azt. Úgy tűnik, csak egyirányú az út. Aki elveti az alvást, az nem térhet vissza többé, és az erre irányuló kísérletek rendre kómával vagy halállal végződtek.

Gilbert pontosan tudta, hogy az életével játszik, erről a szemhéjára vetített felirat is tájékoztatta. Vörös betűk jelentek meg, és követelték, hogy azonnal kezdje el a gyakorlatot, mert ha nem hajtja végre az élénkítő eljárást, visszafordíthatatlan folyamatok indulhatnak el a szervezetében, és végül meg is halhat.

Gilbert várt. Ötven órája bámulta a sötét sivatagot, a reflektorok kósza fénykörét, és ötven hosszú órája csak azon töprengett, hogy miért is dobta oda az alvást, hogy is gondolta, hogy nem lesz kevesebb nélküle? Eszébe jutott: milyen volt elszunnyadni szeretkezés után, milyen volt felébredni arra, hogy egy lány forró teste követeli tőle a kéjt az éjszaka közepén, milyen volt felriadni hajnalban a szomszéd részeg üvöltözésére, milyen volt korábban kelni a szükségesnél, milyen volt egész nap álmosan imbolyogni a munkahelyén. Gilbert csak tűnődött az alvásról szóló emlékein, és arra jutott, hogy jobb volt akkor, amikor még tudott aludni.

A felirat a szemhéján már villogott. Azonnal kezdje el az élénkítést, mert meghal!

Gilbert várakozott. Megmakacsolta magát, tudni akarta, hogy mi történik, mi lesz a vége. Már érzett is valamit, valami előjelet. A fülében kezdődött: tompultak a zajok, a kinti szélből egyszerre kiveszett a magas sistergés, csak a mély zúgás maradt. Előbb az ujjai majd a végtagjai kezdtek zsibbadni, nyaka elgyengült, a fejét már alig bírta megtartani. A szemét száraznak érezte, mintha erre járt volna az álommanó vagy a homokember, és beleszórt volna valamit, hogy kényelmesebb legyen lehunyva tartani.

Így is tett.

Az agyi implant végső kétségbeesésében üzenetet küldött a főhadiszállásnak a veszélyről. Ott az ügyeletes tiszt azonnal riadóztatta az operatív csoportot, akik hatvan másodpercen belül elindultak, hogy megmentsék Gilbert-t az alvástól és a haláltól. Az őrhely tíz perces röptávját nyolc és fél perc alatt tették meg, kifacsarva az utolsó csepp teljesítményt is a terepsikló turbináiból.

Mire megérkeztek, Gilbert előreborulva aludt, halkan horkolt is egy kicsit.

A rajparancsnok utasította a közkatonákat, hogy tegyék hordágyra a mélyen alvó Gilbert-t, és vigyék vissza a parancsnokságra. Majd az ezredorvos eldönti, mi legyen vele.

Néhány órával később Gilbert egyik körlettársa, Trois, akivel talán a legjobban sikerült összebarátkoznia a két év alatt, átgyalogolt a gyengélkedőbe, és megnézte a békésen szundító Gilbert-t. Az éppen belépő orvos kapóra jött Trois-nak, megkérdezte tőle, meddig marad életben a barátja. Az orvos mosolyogva közölte, hogy már nem olyan vészes a helyzet, mint az elmúlt években, életben tudják tartani, csak ki kell aludnia magát, ugyanis az emberi agy nagyon csalafinta szerkezet. Pontosan tudja, mennyi alvásra van szüksége, és ha lehetősége adódik rá, visszaveszi, ami jár.

Trois ekkor tisztelettel megkérdezte, hogy mennyi ideig fog Gilbert aludni.

Az orvos elgondolkodott, és hosszan nézte a Gilbert testnyílásaiból és ereiből kígyózó tápcsöveket, és a bőrére ragasztott érzékelő tappancsok tömegét, majd a kérdezőhöz fordult, és mintegy hangosan számolva közölte, hogy tekintve a kétévnyi ébrenlétet, mintegy hét hónapig.

Hét hónap. Trois bólintott, megköszönte, és kifordult a betegszobából.

Gilbert békésen feküdt tovább az ágyban, és aludt tovább felébreszthetetlenül. Arca kisimult, békésnek látszott. Szemgolyói jobbra-balra mozogtak a szorosan lehunyt szemhéjak alatt. Távol járt, távol a dűnéktől, körletektől, kantintól, éjszakától, fénytócsáktól és a lehető legtávolabb az Insomnia III-tól és az ébrenléttől.

Hét hónapnyi álmot kellett bepótolnia.